Az eredetiség azt jelenti, hogy senkit sem utánzol. Sokan beleesünk (néha én is) abba a csapdába, hogy egy jó ötlet felvillanyoz minket és átvesszük azt. De az nem üt. Nem üt akkorát, mint mikor legbelső lényedból, legfelső bölcsességedből születik valami. Mások ötletei, alkotásai, szavai kinyithatnak kapukat benned, ledönthetnek korlátokat, de a sajátodat neked kell felhoznod. Neked kell villantanod az emberek felé, ha erre egyálatalán van igényed. Van aki egész életében magában tartja az értéket. Ez is jól van így. Neki már nem kell a közönség elé állni, nem kell tanítania, azaz szolgálnia. Akinek még kell, az megteszi. Van aki mar csak saját magáért dolgozik…ő kifelé tart már. Figyelőként vesz részt a nagy tervben. Önnön maga jóságát, bölcsességét, hitét, szeretetét deríti fel és általa visszatér az eredetéhez. Ez azért nem olyan könnyú feladat, mint ahogy látszik. Hogy elvonulva él valami lakban, messze az emberektől és senkire sincsen gondja. Ő már ismeri varázsát, erejét. Neki olyan mélybe kell ereszkednie, ami bizony ölő is tud lenni felkészültség hiányában. Neki magányában felszínre kell hoznia előbb a helytelent, górcső alá vennie és aztán ezt atalakítani helyessé. Mindezt egyedül, segítség nélkül. Hatás nelkül kell hatástalanítania önmagát. Miközben maga ellen fordul, ilyenkor áll legjobban maga mellett. Az egész napos révült állapot, sugározza ki önnön maga valótlanságát. Világosságba rendezi tapasztalatait és levonja a következtetést, hogy minden álom csupán. Az pedig, hogy meddig akar álmodó lenni, maga dönti el. Az ébren álmodásnak is vannak fokozatai. Ha már a hiány hiányát éli, akkor tisztul a kép és állandó kapcsolatban van a legfelsőbbel. Kiemeli magát a foldi pokolból, de tagadja a földi mennyet is. Mert minden illúzió. Ébredési fokozatoktól függ, mit minek lát. 
 Az fizikai átmiNŐsül. A fontosnak hitt dolgok jelentéktelenné válnak. Lehullik a hit rablánca és légiessé válva, mint egy idegsejt, milliónyi kis ‘csáppal’ érint MINDENt. A szeretet, mint emberi minőség már feloldódik egy végtelen Látásba csak. Magányában elszigetelve, mégis a Világűr részeként kiterjedve él. Néha még visszatér emberébe, hogy rendezze dolgait, ami egyre kevesebb. Eltűnnek a fájdalmak, a szükségek. Tisztítja a teret maga körül. Nincs ragaszkodása, se fotógyűjteményhez, se emberhez, se tágyqkhoz, se ételminőséghez, se gondolathoz, se ahhoz, hogy el kellene még halmoznia magat apró örömökkel. A VANás állapotába egyre többször kerül. Egyre kevésbé ragaszkodik bámihez is. A gondolatai napi szinten változnak így. Mindenre nyitott. Mindet megért még akkor is ha nem törekszik a megértésre már. 
 Persze vannak napok, amikor kibillen ebből. De nagyon hamar visszatalál, felismerve a még beköszönő hibáit. És örömmel üdvözli azokat. Mert minden felismerés egyre közelebb viszi a légies láthatatlan igaz Énjéhez. Akivel egyesülni akar, akiben megmaradni akar. 
 Fogalmam sincsen már hányszor láttam ezt a ‘filmet’, de tudom, hogy igaz…az eltűnés…valami megvaltozik…igen…