𐲌𐳉𐳘𐳐𐳙𐳐𐳤𐳦𐳀 vagyok.

Régebben eltoltam magamtól ezt a szót. Pedig nem szitok szó. És még nem találtam meg azt, ami tényleg kifejezi legjobban. De egy velejéig megfertőzött forradalmár vagyok, csak én nem megyek ki az utcára. Mindent felrugó tiniként, istent keresőként, négy gyermeket szülőként, felismerőként és az egyedüllétre esküszőként, egy EMBER vagyok. 

𐲂𐳛𐳆𐳁𐳙𐳀𐳦 

Bocsánat, ha olyan érzést váltok ki belőled, ami a legbensőbb eldugott titkaidat hozza fel.

Bocsánat, ha nézeteinkben különbözünk és ez téged triggerel. Másképpen látod ezt a szart, ami itt van, mint én.

De nem kérek bocsánatot azért, amit megtapasztaltam az életemben, amit kidolgoztam magamból, akivé váltam. Nem kérek bocsánatot azokért akik bántottak, lenéztek, lekezeltek, irigyeltek. 
Nem kérek bocsánatot a te gondolataidért rólam. 

Eloldja fényét a földtől a nap
Bolygók vonala dereng a távolban
zizegnek a levelek, madarak
horizontok összeolvadnak

Megpuhulnak a tér határai
A szárnycsapások üzennek valamit
Az égbolt betűket rajzol, tanít
Érzed ahogy a sötétség elvakít

Itt vagyok magamra leltem
A térből kihasad a lelkem
Fákban levelekben
Arcomra ismerek

Kicsit vacogsz, hangtalan a lelked
Némán heversz, magadban tévelyegsz
A tér tovább görbül s körül ölel
Hiszen a világ a te képzeleted

Itt vagyok magamra leltem.
A térből kihasad a lelkem  
Fákban levelekben
Arcomra ismerek

Messzeségből szól felém a hangom
Hallom, hogy lüktet – magamnak dúdolok
Súgok valamit a derengő Múltból
Megtalált Idő pengeti a pillanatot. 

Kaszap-Asztalos Emese