Az állat abba néz minden szemével,

mi nyitva áll. Csak emberi szemünk

keríti el, mintegy fonákra vetve,

csapdaként, tőle a szabad kijárást.

Mi odakint van, csak az állatok

arcán látjuk; mert már a gyermeket

visszafelé fordítjuk, hogy a formát

lássa, s ne azt, mi nyílt s olyan mély

az állatarcban. Mert haláltalan.

A halált csak mi látjuk; követi

csupán veszte a szabad állatot,

előtte mindig Isten van, s ha megy,

mint a vizek, a végtelenbe fut.

Előttünk nincs sosem, egy napra sem

a tiszta Tér, ahova a virágok

nőnek örökké. Folyton csak világ

és soha sorstalan Sehol:

a tiszta önfeledtség, mit belégzünk

s vágy nélkül tudunk mindig. Egy szopós

beléfeledkezik tán, s felverik.

Egy másik meghal, s azonos vele.

Mert közelről nem látjuk a halált, csak

kifelé nézünk, tán mély állatszemmel.

A szeretők - ha nem fedik el egymás

elől - ámulva jutnak közelébe...

A másik mögött, szinte tévedésből,

megnyílt nekik... De ember a haláltól

nem futhat, s újra világ neki a lét.

A teremtésre fagyva, a szabad lét

visszfényét látjuk rajta csak, s homályt

vet árnyunk rá. Kivéve, ha egy néma

állat tekint ránk, rajtunk át, nyugodtan.

Ezt hívják sorsnak: mindig szemben, és

más semmi, szemben állani örökké!

Volna a miénkkel rokon tudat

a biztos állatban, mely most velünk

szembe fordul - magával tépne

az ő sodrása. De a lét neki

végtelen, nyílt, nincs benne önmagára

fordult tekintet; tiszta, mint szeme.

Ahol mi Jövőt látunk, ő a Mindent,

s magát, a Mindenben, örökre épen.

És mégis ott van az éber-meleg

állatban egy nagy bánat súlya, gondja.

Mert őt is nyűgzi mindig, ami sokszor

legyőz minket - az Emlék, hogy amit

most áhítunk, egyszer már közelebb

s hívebb volt, s kapcsolatunk oly

végtelen gyengéd. Itt csak messzeség,

mi ott lélegzet volt. A régi otthon

után ez csupa ellentét, didergetés.

Ó, az apró teremtmény boldogsága,

ki mindig bent az ölben, mely kihordta;

boldog szúnyog! mely még belül cikáz,

ha nászt ül is - mert neki minden Öl.

És nézd a félig biztos madarat,

mely csaknem mindkét tudást magával hozza,

mint etruszk lélek - egy holttestből szállt

ki, mit ölébe fogadott egy tér,

de fedelén a pihenő alakkal.

S hogy fél, minek röpülnie kell, holott

egy ölből jött. Mint magától ijedten

cikázik el, mint mikor hasadás

fut át egy csészén. Így hasítja át

a denevér az este porcelánját.

Mi meg: nézők csak, mindig, mindenütt,

minderre rátapadva, s ki nem törve!

Túlömlünk. Elrendezzük. Szétesik.

Újrarendezzük, s széthullunk mi is.

Ki fordított hanyatt, hogy bármit is

teszünk, csak visszanézünk, mint aki

eltávozik? Ahogy ott fent megáll

a végső hágón, honnan az egész

völgy még egyszer kitárul, s elidőz -

úgy élünk mi is: egyre csak búcsúzunk.

Fordította - Keresztúry Dezső