Soha, mondom SOHA nem gondoltam volna, hogy valaha futni fogok. Mert utáltam. Se a busz után nem futottam, se a gyalogátkelő helynél a zöld lámpánál, semmikor. Általános iskolás koromban részt vettem mezei futóversenyeken, de utáltam. Senki sem tanított meg arra, hogy hogyan lélegezzem, hogyan tartalékoljam az erőmet, csak bedobtak a versenyre, mert jó hosszútávfutó voltam. Úgy éreztem néha akkor, mintha a tüdőm vérezne. Persze segített volna, ha például a kehécselésemet nem egy rossz szokásnak vélték volna a szüleim, hanem megnézették volna, hogy mi a baj. Mert akut bronchitiszem volt. Mint felnőtt koromra, mikor is már igen nagyon rossz reggeli, sőt esti hurutos köhögéseim is voltak. Az úszás mindig jót tett ilyenkor, mert azt oktatóm megtanította rendesen. Hogy melyik tempónál, hogyan vegyek a levegőt. A mai napig imádom az úszást. (Ja és persze megoldottam a lelki problémáimat is és a teakeverékemből is kúráztam néhányszor.)
De képzeld! Mostanra a futást is megszerettem!
Hogyan?
Elmondom.
Már halmozott problémával küszködtem. Iszonyú csípőfájdalmak, a keresztcsontom állástól, üléstől már annyira fájt, hogy a lábaim zsibbadtak tőle. A lábujjam alatt bütyök alakult ki. A bokáim, ha enyhén is, de elkezdtek befelé dőlni.
Ráadásul, durva méhelőesésem van. Szóval volt baj dögivel. Próbáltam finom, otthoni tornákkal, amik direkt ezekre voltak szakosítva, enyhíteni, de nem múlott el. Enyhült, de nem múlott.
Erre az orvostudomány tiltja a futást. Meg amúgy is, változó korban már nem ajánlják, hogy éppen egy ilyen nehez fizikai sportot kezdj el. Ugye?!
De én nem vagyok ‘normális’. Ez köztudott.
Mikor tavaly egyik nap a busztól, 15 kilós étel szatyorral a vállamon sírva gyalogoltam fel a dombon, valaki azt súgta bennem, hogy: fuss! 
- Mi van, kérdem?
Meg is álltam. Letettem a szatyrokat. Nnna, mondtam magamnak, most ment el végleg az eszem. Tényleg bediliztem. A szellemi munkánál előfordul, hogy átlépsz egy bűvös határt és bekattansz. Eddig ugyan tudtam ezt irányítani, de most kételyek merültek fel… Aztán hazaértem. És a belső súgás, egyre hangosabb lett. Néhány nap múlva már kiáltást hallottam. Hogy: - Nem érted, hogy FUSS?! 

Na erre elegem lett. Elkezdtem keresgélni az egyik fiam által ajánlott Vintiden. Mivel fiaimat is beavattam, a másik fiam küldött cipőre pénzt. Találtam egy On Running használt futócipőt fillérekért. (Később tudtam meg, hogy milyen csillagászati áraik vannak amúgy.) Tehát megkaptam a szelet. Mikor megérkezett a pakk, a kis átvevőhelyre, előtte mentem be egy kedvenc turimba. És mit gondolsz, mi volt az amit azonnal találtam fillérekért? Egy futó nacit és egy felsőt hozzá. Béleltet. Akkorra már majdnem biztos voltam abban, hogy futni fogok. Hazavittem a cuccokat és elhatároztam, hogy másnap elkezdem. De esett. Aztán esett megint. Aztán fújt…és halogattam. Mígnem elegem lett magamból és sapkát húzva elindultam. Nem volt célom. Sosincs. Bemelegítettem. Aztán csak úgy elindultam. És futottam…futottam…és annyira élveztem, hogy elképesztő! Azóta is futok. Mikor úgy érzem, hogy mennem kell. Nincs táv, nincs kijelölt nap. Csak élvezet. A belsőm súg, hogy menj! Van, hogy egy zene indít el bennem valamit. Tegnap például ez volt:

…és futok.
Van-e valami hozadéka?
Igen VAN.
Megszűntek a nagy fájdalmaim. A bütykömet nem érzem, bár még látszik. A méhelőesés kellemetlen tünetei egy darabig voltak, de már elmúlóban. Az agy igen intelligens szerkezet. Ahol nagyobb az igénybevétel, oda küld segítséget. Például ‘olajozást’ a porcokhoz, ízületekbe. 
Ráadásul igen nagy örömem van benne.
Még jó lenne egy kis zeneszerszám, amit hallgathatok, de ez már luxus. Az orromon való légzést sajnos nem tudom megvalósítani, mert igen elkezd fájni belül és nem is tudok eleget venni. Volt egy karambolom régen és összetört kissé. Ezért szájon át lélegzem. De biztos vagyok abban, hogy ere is megtalálom majd a válasz, ha kell.

Szóval, ha engem kérdezel, akkor fuss, ha valami egy kicsit megszólal benned! Mindegy mennyi idős vagy (én most 55 múltam), és milyen fizikai állapotban (nem verseny). Hallgass a Belső Súgásra! Mint MINDIG IS.