Folytatva permakultúrás és biogazdálkodási zöldülésünket a kékülés irányába, ismét egy paradoxon élményemet szeretném megosztani veletek. Természetesen ez sem lesz egyértelműen „normális” sokaknak, mert józan emberi ésszel értelmetlen, sőt felháborító lesz a vindornyalaki almafák véleménye rólunk, emberekről. Összefoglalva és mintegy emlékeztetőül: zöldülésnek nevezem, amikor végre mérgek és vegyszerek nélkül gazdálkodunk, bionövényeket termelünk, és ha ráadásul mindezt egy régi-új szemlélettel és módszerrel, a permával, akkor egészen biztosan „zöldek” vagyunk. 

A kék tartomány a zöld után van, a fehér irányába haladva. Ezért kékülni akkor kezdünk, amikor rájövünk, hogy még mérgek és vegyszerek nélkül sem kellene annyit termelünk, amennyit ma termelünk, és nem a jelenlegi gazdasági mechanizmus rendszerében kellene mindezt tennünk. Egyrészt, mint alaptézis, nem kellene annyit fogyasztanunk, másrészt, ha már fogyasztunk, hát fogyasszunk egyre többet Isten asztaláról, a mezők és erdők, avagy kertünk minden munka és fáradság nélkül bőven termő növényeiből, gyümölcseiből.

Most azonban még ezen a ponton is továbblépünk és önvizsgálatot tartunk a növények nézőpontjából. Egy garantáltan meghökkentő, emberileg alig érthető eset feldolgozásával tesszük most ezt.

Remélem, aki már túljutott A kék vér gyermekein, és a kék tudatszint tartományához közelít,  nem az én személyes betegségemnek tartja, hogy almafákkal beszélgetek. Bár, bevallom itt rögtön, ez még nekem is meglepő volt! Kutya, macska, lovak, madarak és egyéb állatkák (még a darazsakkal is) régóta beszélek, és az előző részben, ahogy írtam, a gyomok és kerti növények nemcsak beszélnek, de tanítanak is, és igencsak gyakorlatias kertművelési vagy éppen életviteli tanácsokkal szolgálnak azoknak, akik figyelnek rájuk. Ehhez mérve persze nem is értem, miért döbbentem meg, hogy egy egész almáskert szólított meg tavaly. Bár igaz, inkább az sokkolt, amit mondtak és nem az, hogy megszólítottak.

Tehát, Vindornyalak Zalaszántótól pár kilométerre lévő pici falucska. Amikor tavaly ősszel falura költöztem és újdonsült kerttulajdonos lettem (lsd. előző hírlevél), természetes vágyam volt, hogy bejárjam a környező vidéket. Így gurultunk be kicsi kocsinkkal Vindornyalakra. Semmit nem tudtam a faluról, az ott élő gazdálkodókról.

Még csak a bekötő úton mentünk, de egy hirtelen rámtörő, a gyomrom környékén jelentkező szorongásos érzés fogott el, amit nem tudtam mire vélni, mivel egy csodálatos nyugodt és boldog napunk volt. Először csak azt „hallottam”, hogy alma, alma, alma… és éreztem, hogy tudatomat vételi állásba kell kapcsolnom, valami, vagy valaki szeretne kapcsolatba lépni velem. Szóltam Győző barátomnak, hogy álljon meg ott, ahol vagyunk! Körbenéztem. Bal kéz felől egy nagy bekerített terület volt, sorba ültetett fácskákkal. Kérdeztem, ez itt mi? Ez egy nagy almáskert, egy holland illető vásárolta fel és egy almalé üzemet működtet. Aha. A szorítás erősödött. Nézegettem, figyeltem, próbáltam minden saját gondolat nélkül csak beengedni az érzeteket.

Elsőként rettentően zavart a mesterségesen katonás rendbe ültetett hatalmas kert. Ilyen alakzatban a természetben sose nőnek fák! Az én kis kertemben pont az tölt el csodálattal, amikor számunkra érthetetlen módon mondjuk egy kajszifa között kinő egy szilvafa vagy meggyfa. Micsoda önálló döntéshozatal, nem? Hisz a természet sose enged alapvetően rossz társításokat együvé, ők tudják, egyik a másikat miben támogathatja. Ez a rendeződés szeretetteli, az emberi beavatkozás pedig ennek ellenkezője: termelés-centrikus agyalás eredménye.

Ahogy piac-és megtérülés-centrikusak a mai fafajták is. Nemcsak a gyümölcsök eleve elrendeltetett ellenállósága miatt (hisz a „halálra nemesítés” pont ezt célozza: bizonyos betegségekkel szemben ellenálló, szállítást, tárolást jól tűrő legyen. Felhívnám figyelmes olvasóimat a nemesítés szón való merengés fontosságára!)

Azt még én is megállapítottam nulla almatermelői ismeretemmel, hogy a fácskák az úgynevezett új típusú alacsony növésű fajták, melyeket nem kell megmászni, gépekkel is könnyen szedhetők és a többi járulékos haszon. (E sorok írásakor kerestem rá az interneten és tudtam meg, több mint 400 ezer fa van a kertben! Csoda, hogy nem volt hangzavar és nem vágtak egymás szavába, ami csak úgy lehet, ha egy véleményen voltak J.)

Lényeg: nemhogy nem volt jó e manipulált elrendezést nézni, kifejezetten rosszul lettem. Egy rossz kisugárzású energiamezőt láttam.

Aztán megpillantottam az üzemet, ahová ezek a szerencsétlen lények kerülnek: egy almalé gyárba!

„Kikérjük magunknak, hogy minket piaci tényezőnek lássatok! Mi nem azért élünk, hogy bárki pénzt csináljon belőlünk! Mi titeket vagyunk hivatottak táplálni!”

Uh, vettem egy nagy levegőt. Bár igazából semmire nem számítottam, de egy kvázi felháborodott hangú panaszkodásra bizonyosan nem! Elsírtam magam! No, nem azért, mert azonnal elszégyelltem magam, hisz jószerével fel se fogtam, mi folyik itt és mit is kérnek ki maguknak az almák. Hanem mert az almák mély fájdalma a csontomig hatolt. Vettem néhány mély levegőt, majd igazi földi emberhez híven, azonnal megkezdtem felmenteni magunkat.

Folytatás…