“Hová lépünk

nem nő fű,

Kardunk borotvaélű…”

Elképesztő és fájdalmas egy olyan helyen végigmenni, ahol a hirtelen halált halt fák tetemei fekszenek mindenhütt, ahol a munkagépek kerekei mélyen vájnak a földbe. Mindent undorító harctérré téve. Tudom, tudom, mert fűtes. De ideje van, hogy az erdővigyázók, favágók megtanulják, hogyan kell méltón kivágni egy fát, hogyan kell a legkevesebb megrázkódtatás nelkül ott hagyni egy tájat a munka után.
Három részre osztódott most bennem a hegy.
Az első a fájdalom völgye volt, a fakitermelés miatt.
A második az élő hegygerinc, gombákkal, faóriásokkal, szép háborítatlan faunával.
Harmadik a csúcs, ahol ridegség, élettelenség fogadott. Bár a fák rendben voltak, mégis…
Lefelé gombát szedtünk, terméseket (bükkmakk, vörösfenyő toboz) gyűjtöttünk az adventi koszorúra.