Van saját utunk, amit csak mi járhatunk.

Amikor rájövünk, hogy ezen az úton

senki sem járt előttünk, senki nem járhatja helyettünk,

ránk tör a félelem. Hiszen új, nincs mankó, kapaszkodó.

Magunkért, magunk által, egyedül, ez a mi felelősségünk.

Pedig olyan egyszerű, a kellék, az eszköz:

a HIT, ami a teremtő erő.

Ott van, ahol a lélek bugyra, az ősvalóban.

Ott nincs kötelék,

nincs kérdés,

nincs függés,

nincs elvárás,

nincs felelés,

nincs kényszer,

csak valóságunk:

ahol szeretünk, és nem félünk.

Itt magányunk véget ér, mert hazataláltunk.

Jelen-létünk a hit erejével a szeretetben beteljesül.