Viktor Harangozó írása

január 22., 16:08 ·

Velünk léteznek, ugyanolyan átmeneti áramlásként mint az ember. Mégis az elvárosiasodott emberek közül, csak kevesen ismerik őket. Ők a tudás őrzői, a bölcsesség sárkányai. Bár nincsenek felszabadulva ebből a világból, mégis nagy hatalmuk van (magas szinten képesek irányítani az energiáikat) és a segítségünkre/ártalmunkra tudnak lenni. Az indiaiak a védikus iratok alapján időjárás manipuláló Varuna/Vaszuki istenekként, nága vizikígyókként ismerik őket. A tibetiek ennek megfelelően lu viziszellemekként, a kínaiak lung (tib: druk) sárkányokként a magyarul fennmaradt, félmagyar hagyományban a Garabonciás lovaként, ki tejjel/joghurttal táplálkozik. Velünk élnek tehát, ha tudunk róluk, az jó, mert a segítségüket kérhetjük (alakjuk mentes mindenféle vallásos gonosz kígyó/sátán hittől), azonban ha nem ismerjük őket, ártalmunkra lehetnek. Mert az ember alapból elszakadt a természet közelségétől és tudtán kívül is szennyezi azt, így betegíti őket és ezt megbosszulják. Főként rákos betegségeket és különleges bőrbetegségeket, kiütéseket zúdítanak az emberiségre, amikre az orvosok nem találnak gyógymódot. Fontos, hogy ne imádjuk őket, hanem tiszteljük egyenlőségben mint más embereket. Ők a természeti szellemek fajaihoz tartoznak, így a fizikailag manifesztálódó (inkarnálódó) formájukban ugyanúgy nézhetnek ki mint az emberek. Ha a karmikus adósságuk úgy szabja meg, akkor emberi testbe születnek. De eredeti valójuk mind végig megtartja a kígyók jellegzetességét, azaz tudásőrző és emberek számára természetfelettinek tűnő képességeket (pl. átváltozás képessége..stb) A kulcs mondat: "Velünk léteznek" s ez nem csak külső, de belső szinten is így van. :)

Éppen a minap jött velem szemben a daimon fogalma. Fontossága engem pont a sárkányhoz fűz. Én őt tudtam megnevezni. Csodás együttműködésben, álmok megfejtésében, erőm felvállalásában segített engem.

Hamvas Béla említi Scientia Sacra - a beavatás hét fokozata című írásában:

A beavatottnak meg kell ismerkednie daimonjával, hogy le tudja küzdeni. A daimon mint Indiában mondják a lélek karmikus angyala, és a lelket nem ereszti vissza. Az embert arra kényszeríti, hogy az életet az ő parancsa szerint élje. S ha valaki meg akar szökni előle, bosszút áll. Ez a küzdelem teljesen belső, láthatatlan. Ha a tanítvány a daimont megnevezi, az a szolgája lesz.

Tarr Bence László így ír a daimonról:

Hérakleitosz szerint az ember jelleme a daimónja, míg Platón elbeszélései szerint kikerülhetetlen, hogy minden ember találkozzon az életben a maga daimónjával. Egy helyütt, az Állam nevezetű művének utolsó könyvében, egy mitikus látomásban meséli el, hogy mi is a daimón valójában: A túlvilági utazást befejezvén, minden lélek arra hivatott, hogy magának egy új sorsot válasszon. A választás részben szabad csak; minden lélek egy adott számú meghatározott sorsú élet közül választhatja a neki legvonzóbbnak tűnőt. Platón szerint bölcs mértékkel kell választani, mert az ami első ránézésre vonzónak tűnhet, lehet, hogy alaposabb szemrevételezéssel pont tragédiák sorozatát rejti, és persze vice versa. Ha viszont egy lélek választott, sorsát magától elvetnie nem lehet, és hogy azt be is teljesítse, az istenek egy lélekvezetőt, egy daimónt rendelnek mellé, aki egész életén át végig kíséri őt, hogy sorsát el ne kerülhesse. A daimónok így tehát valójában őrök, és egyben hírvivők is, akik az emberi és az isteni világ között szabadon járkálnak, közvetítetnek az égi lakók és a halandók között. Ezt a képzetet erősíti Hésziódosz görög történetíró is, aki szerint amikor az aranykor nemzedékét magába foglalta a Föld, belőlük lettek a ‘jó szellemek’, akik oltalmazzák az embereket, figyelemmel kísérik a jó és rossz cselekedeteiket. Így nemhogy démonok, hanem valójában a kereszténység angyalai ők, akik őrködnek minden egyes emberi lélek felett, hogy tudatlanságában rosszat ne tegyen...

A figyelmeztető belső hang Platón azt állítja, hogy a daimón mindig csak akkor szólal meg, ha az ember éppen valamilyen rosszat készül cselekedni. Ha végzetes hibát készül elkövetni, és ezzel sorsát teszi kockára. Nem véletlen, hogy még a modern pszichológia sem űzte számon a ‘lelkiismeret’ fogalmát, amely figyelmeztető belső hangján felszólítja az egészséges pszichéjű embert, ha az éppen valami helytelent készül elkövetni. Platóni értelemben, az emberben megszólaló lelkiismeret hangja, a daimón. És mint azt a magyar szó pontosan jelzi, ahhoz, hogy meghalljuk, hogy meghallgassuk egy valami kell: lelki ismeret. Talán ez az, amire manapság a legnehezebb szert tenni. Bejárjuk érte a Föld minden zugát, csakhogy azután rátaláljunk saját belső szentélyünk titkos termeiben. A bennünket kísérő lélekvezető, felsőbbrendű Énünk, géniuszunk, velünk tart mindig és mindenhová. Elhagyni, lerázni nem lehet, csak sűrű viasszal lehet füleinket teletömködni, hogy ne kelljen kellemetlen szavát meghallanunk. Pedig ha a bennünk rejlő géniusz megszólal, mindenféle színlelés felesleges, mert az isteni erő egyenest a szívünkhöz beszél. Mindenki tudja, hogy a lelkiismerettel vitázni teljesen felesleges, és nem is lehet. Aki azt teszi, amit a szíve diktál, aki a lelkiismerete hangját követi, a lehetséges legnagyobb isteni Erőt követi. Mert tudhatja, hogy a Sorsát teljesíti be, míg azok kik elfojtják a daimón szavát, folyamatos küzdelemben élnek a Világgal. Mint említettük, Platón szerint a Sorsát úgysem kerülheti el senki. A maga daimónjával élete során mindenki találkozik. A vele való találkozás pedig elsöprő erejű. Ha a daimón megjelenik, váratlanul tör az emberre, villámgyorsan cselekszik, és máris nyoma vész. Erejének fényében viszont, hirtelen olyan világosság támad, hogy elmúlik minden kétely, kétkedés, és tudati homály. Teljes világosság ébred, és mindnyájan tudjuk, hogy amit éppen megtenni készülünk helyes vagy helytelen, sorsunkhoz méltó vagy teljesen méltatlan. Talán nem is csoda, hogy Platón, magát Istent, ezért egyszerűen To Agatho Daimón-nak, A Legfőbb Jóság Lelki-ismeretének nevezte… És minél fogékonyabbá válunk eme belső iránytű jelzéseire, minél inkább figyelünk hangjára, annál pontosabban vezet majd el a végső beavatás színhelyére, a misztériumok barlangjába, hogy utunk végére érve, dörgedelmes parancsszavára, Lelkünk befogadhassa a Végtelent.