Már egy ideje kerülgetett a sorozat. Míg netflixem volt, addig állandóan felajánlotta megnézése. Aztán sorban olvastam ismerősöktől, hogy ennyire jó, meg hogy nézzem meg.

Megnéztem. A hatodik évad nyolcadik része pedig üresen, befejezetlenül hagyott itt. Elképesztő, hogy mennyire faltam az egészet. Olyan mélységekbe vitt le, hogy néha zokogva, néha bambán bámulva meredtem magam elé, vagy éppen a szerelem szárnyain szárnyalva repkedtem. 

Oldásokat, sőt megoldásokat hozott.

Ez az írás ugyanazokat az érzéseket fonja szóba, amik benne is voltak.

Sosem gondoltam volna, hogy épp egy sorozat…

Vannak olyan időszakok, amikor a traumáimmal többet foglalkozom az átlagosnál. Ne gondoljátok, hogy az egész életemet ez tölti ki, pusztán az van, hogy ezekben a periódusokban jobban felszínre törnek. Mondjuk, háború, vagy épp egy igazán rettenetes betegségszezon közben/után.

Sosem gondoltam volna, hogy egy sorozat lesz az, ami segít helyre pakolni olyan kirakósdarabokat, amiket kislánykorom óta nem tudtam. De ez történt. Ez a sorozat pedig nem más, mint a jelenleg épp hatodik évadát taposó Outlander.

 

Az egész onnan indult, hogy a Netflix hónapok óta ajánlgatta nekem. Sőt, amikor felmentem Instagramra, ott is folyton szembejött velem. Egy napon, amikor nem volt kedvem a szokásos agyzsibbasztó komfortsorozatokkal kikapcsolni magam, úgy voltam vele, egye fene, nézzünk bele, ha már az algoritmusok annyira ajánlgatják (elvégre szinte többet tudnak már rólunk, mint mi magunkról…).

Nem mondom, hogy azonnal beszippantott. Furcsa, lassú tempóban bontakozik ki a történet, epizódról epizódra építkezve. De egyszer csak úgy magával ragadott, hogy én magam is meglepődtem.

Ezt tényleg „nem láttam jönni”.

Tovább itt tudod olvasni: https://wmn.hu/kult/57324-ha-ok-kibirjak-megyunk-veluk-mi-is--outlander-egy-sorozat-ami-felkavar-es-gyogyit