Utam a buszmegállóhoz. Szurdok.

Apró kis kígyó siklott át előttem. Megérintettem, de nagyon meg volt rémülve először. Leguggoltam mellé es figyeltem. Elkezdett ő is figyelni engem.

A Bojtorján…a japanoknál nemes fajtáját - a gobót -, napi szinten eszik.

Egy nagy vízgyűjtő. Tónak nem nevezném.

Olyan, mintha a megvilágosító gondolatok már napról napra követnék egymást. Mintha sűrítve lenne belenyomva a térbe. Persze, hiszen a “fátyol” már jó ideje vékonyodik. Eltűnnek a láthatatlan határok. Ahányszor csak tudom, érintem a növényeket. Ha bemegyek a városba, útközben, otthon. Mindenhol más információt közvetítenek. De egy közös bennük. Hogy megváltoztak. Már évekkel ezelőtt tudtam, vizsgáltam azt a tudást, amit a kozmikus térből hoznak le nekünk a növények. Ehhez alakultak át. Az emelkedéshez. Az általam készített női elegyek is erősebbek lettek.
Az ősi fáknak, a bennük lévő Őslénynek valószínűleg nehezebb az átalakulás. Érintsétek őket! Kérjetek nekik Istenanyától óvást, segítséget! Meggyógyulnak, hamarabb átállnak.
Harmadik napja esik itt.
Tele vagyok kíváncsisággal,
tele vagyok az új dolgok beszívásával,
tele vagyok azzal, hogy tapasztalataimat tovább adjam.

LÉTEZZ AZ IDŐN KÍVÜL!

Imádom az olívát. Megint készítettem provánszi fűszerrel, fokhagymával, olívaolajjal egy keveréket.

Ebből lesz a jó kis visszérkenőcs!

A vadgesztenye túlélő. Jó lenne, ha tudnék belőle legalább néhányat szedni majd. Ő is Őslény. Nehéz neki.

Megint esik. Imádom!