“Úgy megszerettem a saját kezeim, miután a maguk erejéből ástak ki engem a legmélyebb gödörből, hogy többé nem adhatom olyan ember kezébe, aki előttem jár és maga után rángat, vagy aki folyton lemarad és visszahúz. Olyan emberre sem bízhatom, aki úgy szorítja, hogy az már fáj, vagy aki túl könnyedén engedi el, ha úri kedve úgy kívánja. Most már az fogja csak meg a kezem, aki mellettem jár az utamon. Akinek kezében a kezem, ahogy szívében a szívem: jó helyen van.”

Lőrinczi Emese