Nem kezdődött túl jól ez a nap. Terhelt éjszaka…
Gondoltam sétálok egyet az őszülő kertben, feltöltöm magam. Tegnap félretettem egy szép falevelet. Tele volt a reggeli harmattal. Ragyogott még holtában is. Fényképezés közben vettem észre, hogy mennyire merev vagyok. …és akkor felszakadt egy sóhaj, mélyről, nagyon mélyről. Ennyi. Nem több, mit tenni kellett. Elillantak azok a gondolatok, amik azt hittem meghatározóak. Pedig nem. Csak az eszemnek kell a hangulat, a dráma. Valamiért. Aztán mégsem. Mikor kisóhajtom és kapcsolódom a valódi Énemmel, rajövök, hogy ez is csak a játék része. Már nem vagyok képes sokáig benne maradni az ilyen és ehhez hasonló agymenésekben.
Szeretem fotózni magam. A pillanat, amit a gép megörökít, segít nekem felfedezni a megbújó, lappangó egyensúlytalanságot. Akkor pedig kiválasztom, melyik úton módon akarom, hogy feljöjjön, oldódjon és megoldódjon.

SZÉP JÖVŐT!