Volt már olyan érzésed, hogy ezt most magammal viszem?

Ezt a pillanatot örökre magamba teszem minden szinten?

Hogy ez a barátság,

ez a szerelem,

ez az ölelés

ez az erdő,

ez a szeder tüske,

ez a tó,

ez a lehulló falevél,

ez a csalán csípés,

ennek a kecske mamának a szeme,

ennek a gombának az illata,

az ablakon besütő napnak a fénye,

a borzongó hideg,

ennek a baracknak zamatos íze,

ez a keserű mák,

ennek az utazásnak az emléke

mind, mind búcsúzás?

Mikor azt a pillanatot mélyen magadba zárod a legnagyobb szeretettel, érzések nélkül, mert mindentől búcsúzol, hogy élményként, emlékként megmaradjon, mikor a földi test már nem létezik?

Nekem már régóta vannak ilyen érzéseim. 

Hálás vagyok a lehetőségekért amiket kaptam.

...és ezek a pillantok elemi erővel ráznak meg/föl, hogy a Lényegét lássam meg mindennek. 

Minden ilyen történetet  a legnagyobb szeretettel fogadok be, aztán elengedem. Elengedem, mert nem az enyém. Legyen része másnak is belőle. Ezt kívánom magamban. De ettől nagyobb, bölcsebb leszek. 

Lehet hogy már születésünktől búcsúzunk folyamatosan?