Ma a hivatás jött szembe velem egy kedvenc oldalamon. Közben eszembe jutott az intelligencia szó is. 

Állandó gyermek és fiatalkori élményem volt, hogy  mindig butábbnak gondoltam magam sok embernél. Először butábbnak gondoltam magam Apunál és az Unokabátyáimnál. Olyan felnőttek voltak, olyan határozottak és annyit tudtak.

Aztán butábbnak gondoltam magam sok osztálytársamnál, mert ők idegen szavakat tudtak használni én meg nem.

Aztán gimi alatt továbbképeztem magam ezekből és kifáradhatatlanul kerestem az idegenebbnél idegenebb szavakat.

Aztán megszülettek gyermekeim. Kínosan vigyáztam, hogy szép magyar beszéddel szólítsam meg őket, versekkel, mesékkel, énekekkel...főként, mikor külföldön éltünk. Sajnos ténykedésem kissé kudarcba fulladt, mert az angol nyelv egyszerűsége elvitte a pálmát. Hazaérkezésünkkor nagy fiaim kín keservvel tudták bepótolni a magyar szavakat, 2 év alatt, mely az iskolához szükséges volt. 

Ez arra ösztökélt, hogy még mélyebb szinten próbáljam meg megérteni anyanyelvem. Olyan szinten, hogy már az olyan szavakat, amik nem idegen eredetűek is kikerestem az értelmező szótárból. Áldozat, alázat...stb.

Ráleltem a rovás írásra. Olyan volt, mintha kinyílt volna a világ. Mintha nem csak a szót, hanem a szó mögötti értelmet is letudtam volna írni. De ezektől még nem éreztem magam műveltebbnek. Legfeljebb értelmesebbnek.

Aztán meghallottam a növényeket és az apró lényeket. Tanultam tőlük. Annyira kinyíltam, hogy néha azon vettem észre magam, hogy az e világ teljesen kívül maradt. De ennek ellenére "művelt" emberek társaságában nem tudtam egy kukkot sem szólni, butának éreztem magam. 

Hiányát éreztem a napi elmélyülésnek, ezért elkezdtem időt szakítani arra, hogy elmerüljek magamban. Meditációim alatt egy láthatatlan világgal tudtam kapcsolatot létesíteni. Rájöttem, hogy mennyire változó is ez a világ. Tudatomtól függő. Úgy változik, ahogy én is. Nagy örömet leltem benne, de kevés ember kivételével inkább dilisnek és buggyantnak hitt a nép. 

Az idegen szavak szótára így jellemzi az intelligenciát: "műveltség, értelmesség, felfogó képesség". Tehát benne a művileg beleerőszakolt tudás, ami magolásból ered; benne van az értelem az isteni jelenlét ; és benne van az a tulajdonság, amit örököltem vagy kaptam erre az életre a szüleimtől és a sorsomtól. Húúú!

Tehát az intelligencia valamely formája talán rám is jellemző, mert mikor magom kinyitom és a felsőbb tudatosságomra hallgatok, akkor értelmes vagyok. 

Talán szüleimtől is és sorsomtól is belém akadt már némi kezdetektől való bölcsesség. 

Kezd megnyugtató lenni. :) 

A hivatás.

Így találtam meg leírva:

1. H. kegyelme (gratia vocationis), a léleknek istentől beléje oltott és neki ajándékozott hajlama a hitre és örök üdvösségre szóló közönséges életnél tökéletesebbre, amely egyuttal alapja és kezdete az ezen életnem kötelességeinek betöltésére szükséges kegyelmek láncolatának; p. hivatás a papi, szerzetesi életre. 

2. H. (talentum), az ember természetében, fizikumában rejlő és tovább fejlesztendő készség tehetségeit a gondolkodás és cselekvés bizonyos terén némi könnyüséggel érvényesíteni; p. hivatott szónok, hivatott kézműves. 

3. H. (finis) a teremtő, vagy a törvények által valakire vagy valamire ráruházott feladat; p. az államnak hivatása a közrend fölött őrködni.

Szóval ha elhívva éreztem magam több lélek fogadására és tudatos nevelésére, akkor az Anyaság hivatásom volt? 

Ha megszólítottak a növények és ebbe időt, energiát nem sajnálva hoztam áldozatot a mélyebb megismerés reményében, és ezzel segíteni kívánok másoknak, akik igénylik, akkor ez hivatás? 

Ha a Jézus szó meghallása, vagy olvasása, mély és örömteli megélésbe vitt mindig, akkor a szeretet hirdetése és gyakorlása hivatásom? 

Ha szeretem az embereket, hiszek minden ember értékességében és jó szervező készségem van akkor a közösségben való összefogás a hivatásom?

Mindegy is. Mert amíg döntésképtelen vagyok vagy ellenkezem a feladatommal vagy félek kilépni a megszabott keretek közül vagy képtelen vagyok felismerni és élni a lehetőséggel, addig a kozmikus világ minden ajándéka hiábavaló szavak és elfecsérelt energia csupán. Élni kell értelemmel, tapasztalni és levonni a következtetéseimet.  

De tudod, egy dologra biztosan rájöttem az ötven év alatt. Hogy a belső hang, a megérzés meghallása mindennél fontosabb egy olyan saját út megéléséhez, ami örömet, bölcsességet és elhivatottságot eredményez. Hogy a másokra hasonlítani akarás vakvágány. Az emberek véleményének alávetni magam botorság. Sok munkával, odafigyeléssel, elmélyüléssel egy olyan utat járhatok be, ami nem könnyű, de teljes elégedettséget ad. Mindenkiben ott a tudás, a hivatás erre az életére. Keresd meg te is!