Hideg van.

Néha dermesztő hideg, a szobában is.

 A fürdőszobám fűtetlen. Van egy kis melegítő ventilátorom, de az éppen csakhogy lehel. Mire végzek a zuhanyozással, addigra melegszik valamicskét a hőmérséklet. Tegnap zokogva vetkőztem. Nem akarok már fázni…forró könnyeim potyogtak. Milyen ellentétben áll az ember kívül, mint belül. Kívül hideg, belül forróság.  Kínomban Istenhez ordítottam mérgesen:

- Nem akarok többet fázni! Legyen elég!... – és üvöltöttem tovább, ahogy a torkomon kifért.

 Egyszercsak, hirtelen megtört valami Bennem. Elszégyelltem MAGam. Mert megszólalt a Lélek, a belső hangom, hogy nem. Nem igaz! Nem igaz, hogy megfagyok. Csak nehezen viselem. De vannak, akik kint vannak ebben az időben. Vagy fűteni sem tudnak egész nap, egyetlen szobában sem. Kint van a kutyám, a macskáim, a tyúkocskáim és hősként viselik a zord telet.

 Én meg nyafogok.

 …és akkor elindult valami Bennem. Elindult egy meleg folyam, ami azt mondta, hogy jó Nekem. Azt mondta, hogy van fám, van tűzhelyem, van ételem, italom. Tudok adni az állataimnak enni. Boldog lehetek. A HÁLA volt, ami elindult folyamként. Meleg csörgedező hullámok törtek Rám, ahogy egyre több dolog jutott eszembe, amiért hálás lehetek. Kiapadhatatlan emlékek törtek fel, amik mind örömet okoztak. Ez növelte Bennem a meleget, a jó érzést. Ez már maga volt a szeretet. Elomló, végtelen, kiapadhatatlan forrás. Sokáig benne maradtam az érzésben és nem akartam, hogy megszűnjön. Nem akartam, hogy vége legyen. De azóta is – most is – akárhányszor eszembe ötlik, újra elfog a jó érzés. Köszönöm

 Ha hálát érzek, gondolatom eljut valahová, ahonnan visszaáramlik egy tiszta, meleg érzés, ami Bennem otthont készít.

Oda-vissza.

Adok-kapok.

VÉGTELEN ERŐ