Még néhány hónapja félve mondtam ezt ki, mert olyankor mindig jött valami nyavaja. 

De MOST jól vagyok.

De ahhoz, hogy idejussak évekig a lelkem ‘vérében’ kellett taposnom, kitépnem minden ideát, rendeznem az érzelmeimet. Szembe kellett néznem azzal, AKI VAGYOK. Akinek születtem. Kendőzetlenül. Nem volt éppen gyalog-gallop! A végsőkig kellett ‘súrolnom’ a bőrt magamról, hogy letisztuljak, önnállóvá váljak.  A néző, létező állapotába kellett érkeznem. 

Ja a ‘ruhám’ még tartalmazza a véres mocskot itt-ott, és ha a tükörbe nézek, a szemem mélyén ott van a megélt. De ennek örülök. Örülök, hogy képes vagyok a más szemszögre, még nagy abúzus áldozataként is. Most már ha nem is megéneklem a bántókat, de értem a miérteket. Megtaláltam a hibakódokat. 

Rendkívül szélsőséges voltam mindig. Nekem ez segített, hogy mindent, mindent a végletekig tejfelezzek ki. A fizikait, a lelkit és a szellemit is. Ez segített mára abban, hogy könnyedén a középpontomba tudjak érkezni bármilyen külső behatás után. Segített abban, hogy szembe nézzek a gyengeségeimmel és az erősségeimmel is. Segített abban, hogy tudjam, létezésem sérülékeny, de tehetek a magam jóllétéért. Mára már ritkán kell nagy szélsőségeket megélnem. Álatalában az új játékszínpadra lépéskor van ilyen. 


Akármit is hiszel magadról, vagy a világról egy idő után bebizonyosodik, hogy a hited a rabláncod. Ritka pillanatok azok, amikor olyan kozmikus igazságot érintesz, ami maradandó, igaz. Általában nem valakitől kapod ezt meg, hanem kint ülve a dombon, egyedül. Betódul a kozmosz és nem érzed magad elkülönülve ilyenkor. Tudod, hogy ez igaz. Mert semmit sem akartál, csak bámulni a vizet, vagy egy virágot. Felkészületlenül ért. 

Farmerban, nadrágban sem látsz sűrűn…most megszólított a turiban. És jól érzem magam benne.