Ne csak éldegéljek, elvagyogassak,

hanem legyek benne olyan teljesen

a közegemben, mint a medúza,

amelyik a tengertől függetlenül

nem értelmezhető, mert összelottyad,

tartását, anyagát elveszíti.

Legyek élet-lényegű, ne csak 

vérrel felfújt lufi egy élőshowhoz,

ne csak tapsgép, statiszta, 

ne csak a saját eseményeimhez

mellékelt kacsintós szmájli.

Legyek élet mélyen és magasan,

pincétől padlásig, napkelettől napnyugatig,

morzsoljam az eleven földet,

horzsoljam a kavargó eget,

borzoljak minden egyes bokrot,

bogyóknak levét szürcsöljem,

tudjak egybeolvadni a világgal,

tudjam beszívni pórusaimon,

tudjak csurom hála lenni, 

táncolni, pörögni-forogni,

mint az élet búgócsigája.

Szörföljek az élet áramlásán,

nyammogjam az élet nektárját,

tárogassam az életre szárnyaimat,

mint a lepke, amely három napig él,

nem ír az életről kézikönyvet,

hanem beleveti magát.

Tudjak élni a forgalmi dugóban,

a nyárfapihe-szállongásban,

az alkony mindennapi kohójában,

a bankban, ahol sose kerülök sorra,

a fájdalomban és az ujjongásban,

a soha ki nem húzott lottószámok

és a mindig beelőző protekciósok

behatárolta térben, ahol minden

egyes függönyön apró, kézműves,

hatlábú lény kapaszkodik,

és a morcképű ügyintéző

meg a hajthatatlan adóhivatalnok

ugyanúgy színes, golyószerű atomokból áll,

mint a nagymamám vagy a kisunokám,

mint egy párduc vagy egy naphal.

Tudjam, hogy mi az élet algoritmusa,

mi az univerzális kód, mentsem el

és mindig frissítsem magamban Istent,

ő állagot ad az állagtalannak,

dimenziót az ellaposodónak,

vért a kivérzettnek,

kenyeret a kiéhezettnek,

bárányt a simogatáshiányosnak,

jelenlétet a léttelennek.