Reggel a buszmegállóba korán érkeztem…szokás szerint. Senki sem volt még ott. A falu csendes volt. Gyönyörű sárga platán levelek terítették be a betont. Olyan melegség érzés fogott el! A fák alatt a füvön, már összegereblyézték nagy halomba a faleveleket….nagyon csábító volt, hogy beleugorjak. De uralkodtam magamon és arra gondoltam, biztosan nem örülnének, ha szétturkálnám a munkájukat. Pedig felesleges munka, na! De azért futottam a váró házikó körül és rugdostam a faleveleket…olyan jóóó volt!
A buszon ülve, már a városban, lassan ment a forgalom. Figyelmes lettem a zebránal várakozó idős hölgyre. Tűrkíz kék posztó kalapban, piros műbőr dzsekiben, hosszú szoknyában, bőr tarisznyával. Furcsán előrefelé tartotta a kezét. Aztán később az átellenes oldalon figyelhettem tovább. Most már pántjánál fogva emelte a táskáját maga elé és nagyon boldog volt. Annyira elkezdtem nevetni… Talán egyszer én is ilyen buggyant hölgy leszek? Ahogy kinéztem ma, éppen közel van. Hogy táncolok az utcán, az is pipa. Talán az idegeim még bírják egy darabig, amíg egy olyan nyugodt őrültségbe nem torkollok, mint a hölgy. Ő látszólag nagyon jól érezte magát és tojt mindenkire.

JÓ NAP EZ AZ ÉLETRE!