Nőnek, asszonynak, anyának lenni beavatások sorozata. Csodás erővel, bölcsességgel vértez fel minket. 

Most a Világunkban is születik valami. Valami olyan, ami még nem volt. Megismételhetetlen. Légy JELen!

Pagonyi Gabriella

“A zsenge asszony hófehér vásznak között feküdt, kíntól pirosan, mégis élettől duzzadó mosollyal. Mellette egy idősebb asszony állt, gondoskodó kezével a lánya homlokát simogatva. Az ágy túloldalán ősz tükörképe fogta unokája kezét csontos ujjaival, míg mellette a harmadik asszony, a legöregebb mindhármuk közül, csukott szemmel mormolt valamit. Amikor beléptünk mind felénk fordultak. Nem szóltak, nem mozdultak. Csak a hangok némultak el. Mint egy festmény, futott át rajtam a gondolat. 

Asszonyok.

Nem tágul - szólalt meg az egyik. Nem tudom, honnan érkezett a szó. Nem is volt fontos. Anyám közelebb lépett, lassan a lány combjára tette a kezét, és simogatni kezdte. A térdétől haladt lefelé. Nyugodt, körkörös mozdulatokat tett, miközben az idők során legkisebbre töpörödött asszonyra sandított. Alig észrevehetően bólintott, mire az elkezdte a mormolást. Anyám keze óvatosan szétnyitotta a fiatalasszony lábát. Tovább dörzsölte a combját, ekkor már erősen. Én még nem mozdultam. Máskor anyám mellé állok, a kezébe adom, ha szüksége van valamire, lesem az óhaját, de most messziről szemlélődtem. Néztem az előttem lejátszódó csodát.

Anyák.

Mindegyik mögött ott állt egykor saját anyja, amikor ők a világra hozták a folytatást.

Éreztem az örvénylő energiákat, amelyek körülvették őket.

A vásznak között fekvő nő minden egyes sóhajjal, minden elduruzsolt imaszóval, minden biztató pillantással újabb erőre kapott. Anyám is érezte, biztos voltam benne. Egyszer azt kérdeztem tőle, hogy látja-e a lelkeket. Azt mondta, hogy nem. De érzi a jelenlétüket. Én is éreztem.

De most egészen más volt. Testet öltöttek.

Nem mindig ilyen kegyes a sors. Ám ha jelen van az ősök ereje, ott keringenek az új élet érkezése körül, akkor minden rendben megy. Nemegyszer kérdezte utóbb az anyám: érezted? És én tudtam, mire gondol. Rájuk, akik most itt álltak. Az anyákra. Vagy az ő lelkükre. Ősök erejére.

Egyszerre sóhajtottak. Mély, elnyújtott sóhaj volt ez. Láttam, anyám lehunyja a szemét. Tudtam, hogy készen áll. Készen áll várni az érkezést. Kezét az anya hasára csúsztatta, végigsimított rajta. A kezével látott, érzett minden lüktetést. Hangosan fújta ki a levegőt. Az asszony vele tartott. Az én szemem is lecsukódott. Éreztem az áramlatot. Minden együtt mozgott. Nyílt, csúszott, közeledett.

Újabb sóhaj. Az anya feltolta magát, az asszonyok vele mozdultak. Aztán minden erejét összeszedte. Együtt lélegeztek, együtt hajlottak, mint a földeken a kalász. Még egy sóhaj. Az utolsó. Megérkezett.

Négy generáció zsugorodott egyetlen pillanatban. A születés magasztos pillanatába.”

Bauer Barbara - Kétszáz éves szerelem (részlet)