"Nem akarok belehalni a belőled áradó világfájdalomba.

Szárnyaló lelkemre mázsás súlyokat raktál. Sötét örvényed lehúz.

A szívemből áradó szenvedély szánalmasan parázslik csak, gyenge füstcsíkkal jelez kúszva az ég felé, itt él még valami.

Nem telhetnek el a napok csukott ablak mögött, a töredezett ablaktáblák résein beszűrődő napfény ígéretével.

Nem tudlak felrázni... körüllebegtelek, mint táncoló Tavasztündér a harmatos bimbózó vadvirágos rétet, simogattam szeretetemmel kemény páncélba zárt szívedet. Nem jutok át a falon. Méla lassúságod, semmibe révedő tekinteted sarokba szorítja pattogó szikra gondolataimat. Lelkesedésem, mosolyom elhalványuló néma remény már.

Másik utat, másik sorsot választottál.

Lassan elfogyok melletted, árnyékoddá válok.

És én nem akarok belehalni a belőled áradó világfájdalomba."

(Anouk C.W. Daughters of Gaia / részlet)

Ezért léptem túl...rájöttem: szeretni lehet távolról is, elengedve.