Az Idő felakasztotta kabátját a fogasra,
szusszantak rajta a csillagok.
Zsebeiből napok potyogtak a földre,                                                                                                                             
kis, morzsás tegnapok.

Leült és kávét töltött magának lustán,
végighevert a tejút kanapén,
nézte elmélyülten a teliholdat
és gondolkodott kicsit az agapén.

Szeretni kéne. Nagy, színes álmokból
végigrakni a sáros, porlepte utat.
Hogy minden ember arra haladjon,
amerre fényes, bátor álma mutat.

Erre gondolt és lábát megtámasztotta
a göncölszekér rúdján.
Elaludt és álmában ráesett egy holnap.
Csúnya púp nőtt tőle a feje búbján.