Az Idő felakasztotta kabátját a fogasra,
szusszantak rajta a csillagok. 
Zsebeiből napok potyogtak a földre, 
kis, morzsás tegnapok.

Leült és kávét töltött magának lustán, 
végighevert a tejút kanapén, 
nézte elmélyülten a teliholdat 
és gondolkodott kicsit az agapén.

Szeretni kéne. Nagy, színes álmokból 
végigrakni a sáros, porlepte utat. 
Hogy minden ember arra haladjon, 
amerre fényes, bátor álma mutat.

Erre gondolt és lábát megtámasztotta
a göncölszekér rúdján. 
Elaludt és álmában ráesett egy holnap. 
Csúnya púp nőtt tőle a feje búbján.