Úgy érzem, hogy le kell írjam, milyen "klasszul" éltem meg a Rák Teliholdat. Hihihi...

Azért is, mert hiába akarok jó lenni, hiába törekszem a harc mentességre, mikor a jelen helyzetben nem tudok kilépni a fölém tornyosuló hullámokból. Nem tudtam abbahagyni, amit cselekedtem. A kisebb fiaimnak és unokaöcséimnek (mind kamaszok) úgy leordítottam a haját, hogy leégett. (Mondjuk nem alaptalanul, de azért ez túlzás volt.) Be kell valljam, hogy nem voltam az irányítás magaslatán. Eltöltött a harag. De úgy! Utána összeomolva szedegettem össze darabjaimat és sírva néztem magamba, hogy most mi van? Sehol sem volt a szeretet. Kibillentem és úgy maradtam. 

Hogy én mekkora tanítást kaptam! 

Akkorát, mint egy ház! 

Jobb volt, mintha még néhány könyvet elolvasok, vagy meghallgatok néhány előadást, vagy írok néhány okosságot. Nem voltam jelen csak teljesen magamon kívül. 

Persze másnap reggelre, ami csak lehetett fájt és abszolút nem voltam a toppon. 

Következett a rendrakás. 

Nagyon sokat tanultam magamról és végül is büszke vagyok arra, hogy meg mertem élni a sötétebbik részem, hogy kinyilvánítottam nem tetszésem (sajnos az enyhébbre már nem is reagálnak). Tudom, hogy ezek a kitörések nem mindennapiak, de a gyerekeim - akiket a legjobban féltek, akik talán a legjobban érdekelnek - tudnak a legjobban kibillenteni a nyugodt, cizellált kis világomból. Azt hiszem ilyen durván még sosem éltem ezt meg. Fény derült erre az énemre is. Ennek örülök és köszöntöttem magamban. Megszeretgettem és leporoltam. Nem kell elásni a rosszat magunkban, mert az feszültséget okoz. Fel kell ismerni. Az jobb. Most dolgozgatok ezzel, aztán majd meglátom.