Azon a napon is,mint mindegyiken hajtottam már hajnal óta a mókuskereket... Teljes valómban nyugtalan voltam és mindent az irányításom alatt akartam tartani. Férjem külföldön dolgozott, így a négy gyermekem ellátása az én feladatom lett. Mint minden reggel, akkor is kora reggel indítottam útnak egyik nagyobb fiamat a vonathoz. Reggeli, szendvics, innivaló. Puszi, puszi, rohanok tovább. Másik nagy fiam és kicsik keltése. Ugyanaz a folyamat még egyszer. Reggeli, szendvics, innivaló a nagynak. Kicsiket öltöztetni, kész zsupsz be az autóba, indulás a városba. 

 Így lett volna...

Csúszós, téli úton haladtunk. Óvatosan. Nem bíztam az autóban. Kölcsön volt. Aztán egy szokásos kanyarban, a szokásos gödörben befagyott kisebb tavacskán... megcsúszott a gumi... Megcsúszott és irányíthatatlan lett a jármű. Éreztem, hogy most nagy a baj. Kattogott az agyam, hogy hogyan tovább!? Hiába próbáltam a jól bevált manővereket, nem volt kezemben az irányítás. Átcsúsztam az ellentétes oldalra és rémülten vettem észre akkor, hogy szemben gurul le egy kisbusz. Halott sápadt lehettem és megéreztem valamit. Pillanat alatt éreztem a felelősséget, aggódást. Három gyermekem az autóban. Jaaaj! Mi lesz? 

Frontális ütközés. ...és kész. Nem éreztem semmit, csak a halál ízét. Itt a vég. Előre zuttyantam az egész testemmel, beütöttem az orromat, aztán iszonyú sebességgel hátra húzott a bekapcsolt biztonsági öv. Rettenetes fájdalom volt mindenhol a testemben. Fuldokoltam,nem kaptam levegőt. Sokkot kaptam. Hiába próbáltam levegő után kapkodni, nem ment. Jobb oldalra néztem és fiam rémült arcát láttam. Na, ne! Nem így! A gyermekeim szeme láttára... Nem így fogok meghalni.

...és akkor hirtelen valahonnan egy olyan erő lett bennem, hogy nem is tudtam felfogni. Hatalmas sóhaj tört fel belőlem. Hátranéztem, láttam, hogy a gyerekek az ijedségen kívül jól vannak. Előre néztem és láttam, hogy valami égett a motorháztetőn. Kikapcsoltam az övem és kiugrottam az autóból. Rohantam a csomagtartóhoz, mert férjem elővigyázatossága miatt, mindig volt egy poroltó bent. Hála neki! Észre sem vettem, hogy közben mások is megálltak és valaki már elkezdte oltani az autót.  Leültem a csomagtartóra, mert elhagyott az erőm. Egy kedves ismerős asszisztensnő (tőle vettük a házat) azonnal a gondjaiba vett. Visszaültetett az autóba és azt mondta ne mozogjak. Még felhívtam édesanyámat és megkértem jöjjön a gyerekekért. Ó az a drága anya! Mire odaért a mentő már ő is ott volt. Kicsiknek csak apró nyoma lett a mellkasukon, ahol az öv meghúzta. Nagyfiamnat is a mentőbe ültették. Ő ült, ezért megkönnyebbültem, hogy nagy baja nem lehet. Engem azonnal nyakmerevítővel láttak el és valami injekciót, vagy infúziót kaptam... Nem emlékszem. A szembe jövő utas is ott ült mellettem. Ismertem és rettenetesen sajnáltam az egészet. Ő is sérült, de szerencsére nem vészesen. Aztán hallottam, ahogy a mentő elindul. Valahol máshol jártam. Arra eszméltem, hogy kizökkentem a mentőből. Betoltak egy váróba, ahol utána órákat vártunk, mire elkezdtek vizsgálni... A röntgenezés, vérvétel...stb. után közölték a "híreket". Térdem a bejövő motortól összezúzódott egy kicsit. Két bordám eltörött. A derekamnál két gerinccsigolyám megrepedt. Az egyikről levált egy darab is. Orrom úgy betörött az orrnyeregnél, hogy bele lehetett látni. Nagyfiamnak két bordája törött és egy repedt. Anyu miután szétosztotta gyerekeket, azonnal jött hozzám. Ő tartotta bennem a lelket.  Amíg a kórházban próbáltam összeszedni magam, ő már aktivizálta magát és gondoskodott a gyerekekről. Miután az arcom gyógyulásnak indult - mindenhol lila volt :) - és kaptam egy műanyag gerinctartó fűzőt, hazamehettem. Másfél hónapig fekve kellet lennem. Mondanom se kell, nagyon nehezen viseltem. Állandóan sírtam és gondolkoztam. Láttam a hibákat, amiket elkövettem. Elég idő volt arra, hogy valami más megfogalmazódjon bennem.

Anyu minden nap adta a hasamba a vérhígítót, fekete nadálytő kenőccsel kente és Bioptron lámpával fényezte a gerincem. Mindent megcsinált a gyerekek, a háztartás körül. A csontom nagyon hamar gyógyult. Az első vizsgálaton közölték velem, hogy derék tartóval kell majd járnom és valószínűleg egész életemben fájdalom csillapítót kell hogy szedjek. Ettől egy kicsit még vacakabbul lettem. Egyik nap, mikor anyu segítségével ráültem a wc-re, azon gondolkodtam, hogy a legjobb lenne meghalni. Komolyan foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata. Mély depresszióban lehettem. Szerencsére anyu kitartott a gyógyulás mellett.

Elkezdtem vizítornára (utána úsztam is), elektromos kezelésre és gyógytornára járni. Ott közölték, hogy úgy mozogni mint régen, nem fogok tudni. Ez volt a csepp a pohárban.

 Na, nem! Ez nem fog megtörténni. Én nem fogom fél nyomorékként, bedrogozva leélni az életem. A gyerekeimnek szüksége van rám. Erőt gyűjtöttem és gyógyulgattam. Továbbra is jártam a tornákra, mert nagyon jól gyógyutam általa. Már néha felkelhettem a fűzőben. Nagyon irritált. Hamar megszabadultam tőle. Volt otthon fehér fűzfa kéreg kapszula (még az Egyesült Államokból hoztuk) erre tértem át a lórugás fájdalomcsillapítók helyett. Gondolataim sokkal tisztábbak lettek. Tudtam, éreztem, hogy valami olyan történik, ami nem e fizikai szinten való. Még nem tudtam megnevezni a dolgot, de tudtam, hogy valami hatalmas dolog tart életben és ad erőt nekem. Sógornőm azt mondta, hogy valaki nagyon vigyázott rám a balesetnél. Igaza volt. Éreztem, hogy meg kell tanuljam a leckét. Anyu lassan hazament és én elkezdtem a gyerekek segítségével újra ellátni az életem.

Tornáztam otthon és azóta is kisebb megszakításokkal - amit a lustaságom kontójára írok -, mai napig tornázom. Az öt tibeti rítus sokat segített és segít. A hiányzó csontdarabot a hát izomzattal pótolom. Egy évvel az ominózus nap után már nem szedtem fájdalomcsillapítót (gyógynövényt sem), nem hordtam a mini fűzőt és megcsináltam a hidat, ami elméletileg képtelenség lett volna. Nem hiszem hogy vannak lehetetlen dolgok.

AKI segített, annak azóta is hálás vagyok érte! Ő a SZELLEMEM.

Átszerveztem az életem. Nyugodtabbá tettem. Átírattam a kicsiket egy közeli iskolába, ahová busz viszi őket. Többet otthon maradtam. Több időm volt magamra. Ezt ki is használtam. Azóta tudom, hogy az élet tanít és minél jobban kinyílok Szellemem tanításaira, annál többet segít és annál többet megértek az engem körülvevő világból. Benne hiszek.