Janus Pannonius – lelkemhez

Én lelkem, ki az égi tejúton a földre suhantál
  S bennem az életerő drága zsarátnoka vagy,
Nincs panaszom rád, mert ragyogó és szép a tehetség,
  Mely fölemel s nemesen gyújtja ki szellememet.
Úgy léptél ki a Rák kapuján fönt, hogy nem is ittál
  Búsan a Léthe szelíd habjaiból feledést.
S ott, hol a fürge Oroszlánt éri a mennyei Serleg,
  Ott siklott le az út, életem útja megint.
Észt a Saturnus adott kegyesen, Jupiter meg erélyt, Mars
  Bátorságot, a nap lángra csiholta szived.
Vénusz a jóra, az isteni Hermesz a szépre tanított
  S életed őserejét Cynthia adta neked.
(Cynthia állt őrt ott, hol a Lét a Halálba fut árván,
  Ő ez a földi világ s hódol az égnek a föld!)
Ámha megunva a csillagokat bús porhüvelyembe
  Költöztél, ne feledd, hogy nyomorult ez a test!
Mert ha az arca nem is rút és az alakja se félszeg
  S termete is daliás: más, ami engem emészt!
Nézd csak e nyűtt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek,
  Renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.
Hol csupa jég a kezem, hol lüktet láztól a bőröm,
  Nap-nap után ez okoz gondot; olyan beteges!
Nátha gyötör folyvást, a fejem zúg és belesajdul,
  Majd meg a két szemem ég s könnyezik, annyira fáj.
Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom
  Dermedten didereg, májamat őrli a láz.
Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted,
  Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél.
Ó de mit ér a csudás lángész is, hogyha a test roncs,
  Bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem.
Atlasz zord erejét s Miló testét se kivánom,
  Lennék törpe is én, csak ne gyötörjön a kór.
Így vagy időzz inkább oly testben, amely derekabb, vagy
  Költözz vissza megint s járd be az égi mezőt.