Zelk Zoltán - Az ágak boldogsága
Zelk Zoltán - Az ágak boldogsága
Mikor nyolc hónapig tartó vándorlás után
s mindig hegyre föl
s mintha a föld csak köveket viritana,
mindig éles köveken,
keblemen egy tavalyi cipóval s egy kulacs vízzel
megérkeztem a völgybe,
ettem egy falatot,
ittam egy kortyot,
s mert már jártam ezen a tájon,
hát emlékeztem is,
megszámoltam a fákat,
a füveket,
s a csillagok földi visszfényét, a margarétákat,
aztán az első árnyéknak dőlve,
nyolc hónap után először,
csak úgy álltomban, elaludtam.
Mindez napsütésben történt, mint ébredésem is,
mert ébredésemkor éppen delet zúgott a nap,
de a fák még kócosan, helyüket keresve, futkostak
s a füvek és margaréták még nem mertek fölegyenesedni,
hát tudtam,
szelek és záporok vonultak álmaim fölött,
csak nem tudtam, meddig aludtam,
egy napig, vagy egy esztendeig,
de oly mindegy az.
S éppen mert mindegy, már készültem tovább vándorolni,
s ekkor
egy pehely az öröm tollazatából!
az ágak boldogsága az ember szivében is!
észrevettem,
egy sűrgő, ázott cinkepár
fészket rakott a vállamon.
Hát ne várjatok vissza még,
lássátok be, nem mozdulhatok,
mi lenne a tojóval, ha nem találná a fészket,
melyben a jövendőt elülteti?
mi lenne a hímmel,
ha megtérve a délután vermeiből,
a tojót elveszítené?
itt kell állanom,
mig a tojások át nem forrósodnak,
mig a fiókák csőre az első percet meg nem ízleli
és azután is
mindaddig,
mig röptükkel hidat nem épitenek
a levegő örvényei fölött.
És állván így a hegyek árnyékának dőlve,
majd azt is megtudom,
amit csak Ők tudhatnak odalent,
mit érez az ember, mikor az eső
a szívéig csorog.
