Már régen volt, mikor ihletét éreztem annak, hogy gyöngyöt fűzzek magamnak. Olyan gyöngyöt, ami rólam szól. Ami olyan, mint én. Ami nemcsak egy polcon heverő újabb szépség lesz, hanem átitatott szentség.
De egyszer csak ott volt. Éreztem, hogy fel kell fűznöm.
A K A L Á R I S egy fűzér. Szerintem a piros színnek kell dominálnia. A kiömlő vérem miatt. A havonta virágzásba boruló testem és az anyai ági vérszerinti öröklésem miatt is. Amit gyermekeimmel öntöttem ki a világra. Kicsit furcsa és meglepő, de se nekem, se testvéremnek nincsen leányági örököse, csak fiaink vannak, szüleimnek viszont két leánya van. És a bő családban sehol sincsen fiú örökös, aki a nevet tovább vinné. Nem kell tovább. Lejárt az ideje. Vége van a Pozsegából származó, parázsló Pozsegovicsok, Pagonyik földi útjának. És ez így van jól.
P I R O S lehet még a pipacs, a tulipán, a rózsa vöröse amit érzésre érzem, hova visz engem. A gránátalma szent vöröse, ami maga az Istennői termékenység jelképe, magdalai MARIA - a szent szerető - hozadéka is.
…és ehhez meg kell érni. Lehet már tizenévesen. Én negyvenesen értem meg rá. Azóta is viselem, örömmel.
Otthon a MAGod csendjében megteheted. Így végiggondolva mindent arról, amit hoztál ennek a világnak N Ő -séged okán.