Art: Unmasking, by Francois Blommaerts

Valamelyik ismerősöm megosztotta…
Nem tudom ki Zsolt. De azt tudom, hogy MINDENből ki lehet gyógyulni. Erőfeszítés kell hozzá, önmegfigyelés és változni akarás.
Azt mondják egy nárcisztikus nem gyógyulhat meg, mert sosem vallaná be, hogy beteg. Lehet, hogy mégis!

Persze, persze, én vagyok a Tudatosság, az Isteni Önvaló, az Örök Fény, a minden Lények szívében lévő Tudatosság ősi és személytelen Óceánja. Ez is mind én vagyok, igen.
Természetesen.
Namaste. (Áldás�)
De TELJES felelősséget akarok vállalni, és beleállni abba, hogy egyedi és tökéletlen ember vagyok, a személyes hibáimba, a gyerekkori kondicionálásaimba, az árnyékomba.
A „belső seggfejbe”.
Namaste. (Áldás�)
A megoldás, és nem a probléma része akarok lenni.
És a gyógyulás mindig radikális őszinteséggel kezdődik.
Hadd valljak tehát: nárcisztikus vagyok. Magától teljesen eltelt nárcisztikus. Mester-manipulátor. Egobajnok.
Legalábbis... ez az összes lehetőség bennem van, ahogyan mindannyiunkban. Láttam az évek során az összes ilyen mintát felbukkanni magamban is, a közeli kapcsolataimban is.
Azzal, hogy ezeket a mélyen bevésődött gyerekkori programokat a Tudatosság fényére hoztam, képes voltam elkezdeni az utazást a megértés és a gyógyulás felé... és újraírni őket.

A nárcisztikusságom legmélyén az intimitástól való rettegés volt, és mély szégyen és a bukás és értéktelenség érzése, aminek szinte egyáltalán nem is voltam tudatában.
Apám megtanította, hogyan legyek nárcisztikus, hogyan szégyenítsek meg másokat azért, hogy megússzam az elviselhetetlen szégyenérzetet, hogyan ítélkezzek mások felett, hogy ne engem ítéljenek meg. Hibáztatás és rosszindulat nélkül mondom. Megbocsátottam. De... és ez az igazság, magamévá tettem apám párkapcsolati sebeit, a gondolatait és hitrendszereit arról, mi is „teszi a férfit”, az agymosást, amit a szüleitől kapott. Amikor fájdalmak közepette, összezavarodva meghalt Alzheimer-kórban, láttam a teljes ártatlanságát is. A rettegő belső gyerekét. A saját mélyen eltemetett vágyódását a szeretet iránt.
És másvalamit is be szeretnék vallani.
Társfüggő vagyok. Szeretetfüggő vagyok. Beteges módon próbálok az emberek kedvében járni, és mártírkodok a szeretetért.
Legalábbis, láttam magamban ezeket a mintákat az évek alatt.
A fájdalmamban, amikor üresnek és elveszettnek éreztem magam, reményvesztetten, nem láttam értelmét az életnek, másokat használtam arra, hogy a bennem lévő űrt kitöltsék, hogy „megjavítsam” magam, és eltereljem magamról a saját figyelmem. Ignoráltam a saját szükségleteimet, a saját érzéseimet, a saját vágyaimat és szenvedélyeimet, elnyomtam az önazonos énemet, és azzá idomultam, amit ŐK akartak, hogy legyek. Színészkedtem, szerepet játszottam, hazudtam, és „hamis én” álarcot húztam, hogy szeressenek és megbecsüljenek és figyeljenek rám. Igent mondtam, amikor nemet gondoltam, és nemet mondtam, amikor valójában igent akartam mondani.

Tudat alatt hagytam, hogy minden egyes határomat erőszakkal átlépjék, tapossanak rajta, ne tartsák tiszteletben, figyelmen kívül hagyják, azért, hogy kaphassak szeretetet, elkerülhessem a kellemetlenségeket és az elutasítást és hogy elhagyjanak.
Eltűrtem, hogy csúfoljanak, megszégyenítsenek, ítélkezzenek felettem és nyiltan támadjanak. Engedtem, hogy betörjenek a drága terembe, elhallgattassák az értékeimet, tapossanak a méltóságomon. Hagytam, hogy uralkodjanak rajtam és bántalmazzanak. Összekevertem mások gondolatait a sajátjaimmal. Mások érzéseit a sajátjaimmal. Elnyomtam az igaz és valódi hangomat, a gyászomat, az örömömet, a félelmemet, és különösen a haragomat, hogy „kedveljenek”.
Engedtem másoknak, hogy telibeszarják az érzéseimet, és úgy csináltam, mintha ezzel minden „rendben” lenne.
Pedig nagyon nem volt „rendben”. Belül üvöltöttem és tomboltam.

És mivel rettegtem belül, hogy majd „rossznak” látnak, és menekültem az elviselhetetlen bűntudattól, időről időre gondoskodó, gyógyító, terapeuta, mediátor, megmentő lettem. Én voltam a „jófiú”, a „kedves ember”, akinek nincsenek saját szükségletei és vágyai. Összekevertem azt, hogy vannak szükségleteim a „gyengeséggel”, a haragot a „neurózissal” és azt, hogy vannak vágyaim a „mentális betegséggel”. Titokban bugyogott bennem az őrjöngő düh és a neheztelés és a kimerültség, de még magam elől is elrejtettem azt a fájdalmat, hogy tovább kapaszkodhassak a függőségeimbe, és meg tudjam úszni a saját életemet, és meg tudjam úszni a saját halálomat.
Úgy tettem, mintha „önzetlen” volnék, hogy megvédjem a (nemlétező” „énemet”. Döbbenet, mi?

Volt valami nárcisztikus a társfüggőségemben.
Volt valami társfüggő a nárcisztikusságomban.
Mindkettő a félelemben gyökerezett és kovácsolódott—a félelemben a haláltól és a veszteségtől és a semmitől és az ürességtől.
Mindkettő nagyon erős dráma, ami arra való, hogy megkíméljen bennünket attól, hogy szembenézzünk a fájdalmunkkal. Mindent elkövetünk, hogy elkerüljük a fájdalmat.

Anyám megtanította, hogyan járjak az emberek kedvében, Isten áldja meg. Hibáztatás és rosszindulat nélkül mondom. Ám ez az igazság. Internalizáltam az Ő bűntudatát, az Ő szükségletét, hogy „mindenkit boldoggá tegyen” azzal, hogy magából csinált boldogtalant, azt, hogy neki volt muszáj, hogy elhallgattassa, és ne tisztelje meg magát, hogy így szolgálja ki a nárcisztikus apám kiszámíthatatlan hangulatváltozásait, féltékenységét és dührohamait. Hogy megvédje magát. Hogy biztonságban lehessen. Most már értem, mindent elkövetett, amit tudott, a nagymamámtól, és talán több száz korábbi generáció tagjaitól származó programozás hatása alatt, akik mind-mind az emberek kedvében próbáltak járni. Ezek a mérgező és önpusztító minták generációkon keresztül futnak.
Amíg össze nem omlunk. Nekem muszáj volt összeomlanom, darabokra törnöm a szégyen és a félelem súlya alatt, azután felébrednem.

Az összes szereplő megvolt bennem: a nárcisztikus és a társfüggő. Az, akinek „mindig igaza van”, és „akinek soha”. A függő és az emberek kedvében járó. Amelyik kényszeresen rohan bele a kapcsolatba, s amelyik reaktívan menekül és elbújik a kapcsolat elől.

Én voltam a cirkuszi majom, aki érzelmi táplálékmorzsákért csinálja a trükköket. Én voltam a barlanglakó aszkéta, aki menekül a világ elől.
Aki elhanyagol másokat a maga öröme miatt. Aki hagyja, hogy elhanyagolják, hogy ezzel is mások kedvében járjon.
A bántalmazó és a bántalmazott. Az áldozat és az áldozathibáztató.
A szerelmet kerülő és a szerelemfüggő.
Minden ilyen isteni Rész bennem él!
Azt gondolom, hogy kisebb-nagyobb mértékben, más és más időben, és különféle kapcsolati kontextusokban MINDANNYIUNKBAN megvannak ezek a karakterek. Gyakran a legintimebb kapcsolódásainkban jelennek meg a legintenzívebben. Minél többet jelent számunkra valaki, annál jobban próbálhatjuk tudat alatt elkerülni vagy kontrollálni, hibáztatni őket, vagy kényszeresen fontosnak tartani a helyeslésüket, jóváhagyásukat, s eközben elveszítjük a kapcsolatot az önazonos énünkkel.

Mi a gyökere minden nárcizmusnak és társfüggőségnek?
A tudatalatti, túlélési szintű, zsigeri rettegés az intimitástól. Félelem attól, hogy valóban közel kerüljünk egy másik emberi lényhez. Attól, hogy meglátnak. Attól, hogy megismernek. Attól, hogy „lebukunk”.
„Ha megmutatom a sebezhetőségem, a félelmeimet, a bánatomat, a kételyeimet, a kérdéseimet, a haragomat, az értéktelenségemet, a sötétségemet és az árnyékaimat, elutasítanak, elhanyagolnak, kinevetnek, elnyomnak, elhagynak... és azt nem leszek képes túlélni.”
A gyerekkori trauma hangja. A belső gyermek hangja, akit elfeledtek. Akit elhagytak.

Ahogyan egyre jobban és jobban tudtam és tudom magam szeretni, betölteni a belső ürességet, a traumatikus szégyen magját tudatossággal és együttérzéssel öntözni, a belső „elhagyott gyereket” szerető figyelemmel táplálni, egyre kevésbé volt és van szükségem arra, hogy elkerüljem az intimitást mások kontrollálásával, vagy azzal, hogy hagyjam, hogy engem kontrolláljanak. Egyre kevésbé kell másokat hibáztatni, megszégyeníteni, tárgyként kezelni. Egyre jobban tudtam és tudok jelen lenni másokkal, hagyni nekik, hogy éljék az összes szubjektív érzésüket, vágyaikat, örömeiket, bánataikat, és a legmélyebb megéléseiket nem valamiféle egzisztenciális fenyegetésnek látni.
Ahogy gyógyultam, egyre kevésbé volt szükségem arra, hogy függésben kapcsolódjak másokkal, hogy másokat „használjak” arra, hogy megtöltsem a saját belső „fekete lyukamat”. Ahogy egyre inkább egésznek éreztem magam belül, képes lettem arra, hogy kiálljak magamért, hogy kimondjam mások felé a sebezhető és őszinte igazamat, hogy határokat húzzak, kimondjam, mi van rendben a számomra és mi nem, még akkor is, ha azzal azt kockáztattam, hogy megbántom, magamra haragítom őket, vagy csalódást okozok nekik. Képes lettem arra, hogy kockáztassam a „szeretet” elvesztését, hogy mélyebben és önazonosan kapcsolódjak. Találtam olyan embereket is—nőket és férfiakat is—akik valóban azért szeretnek, aki vagyok, nem pedig akinek tettetem magam. Ez volt életem legnagyobb ajándéka—és meglepetése: Hogy teljesen szerethető vagyok, az összes hibámmal és tökéletlenségemmel együtt. Hogy vannak emberek, akik meghallanak és maradnak, és nem szégyenítenek meg, nem próbálnak „megszerelni”, hanem szeretettel fogadnak a jelenlétükben, támogatnak a sebezhetőségemben, örülnek a könnyeimnek és szenvedélyeimnek, nem pedig undorodva elfordulnak. Nem kell koldulnom a szeretetért, másokat kontrollálnom, hogy szeretetet kapjak, s magamat sem kell megcsalnom vagy elhagynom a szeretetért. Mindössze én magam kell legyek, és szerethető vagyok így, ahogy vagyok.
És ha valaki nem tud ilyen szeretetet és biztonságot és támogatást adni, akkor mindig húzhatok határokat, sőt el is sétálhatok, ha szükséges, bűntudat nélkül. Vad és erős önvédelem ez.

Arra jöttem rá, hogy a szeretet nem olyasvalami, amit megnyerhetünk vagy elveszíthetünk. Nem lehet a magunk vagy mások kontrollálása vagy manipulálása által rátalálni. Nem lehet rátalálni függőség vagy mártírkodás révén. A saját szívem legmélyebb bugyraiban lehet rátalálni. Akkor lehet rátalálni, amikor teljesen jelen tudok lenni azzal, aki velem szemben van. Figyelni mélyen a belső világukra, miközben gyönyörűen kapcsolódom a sajátomhoz, és nem tévesztem össze a kettőt.
Engedem magamnak a saját tökéletlen gondolataimat, vágyaimat, késztetéseimet és érzéseimet, s engedem az előttem álló csodás embernek is az övét. Figyelni, hallgatni, befogadni. Nyitva lenni, puhán és rugalmasan. Ugyanakkor kiállni magamért, amikor valami nekem nem jó. Beleállni az igazamba és a szükségleteimbe. Megosztani az élő, tiszta és zűrzavaros belső világomat. ÉS engedni, hogy a másik is hallassa a hangját.
Yin és yang. Maszkulin és feminin. „Behódolni” másoknak, és egészségesen „támadni” a jelenlétből és együttérzésből. Behatolni, és engedni, hogy behatoljanak. Befogadni és beleállni.
Víz és tűz. Menny és föld.
Halhatatlan, halandó. Szellem, hús.
Köszönöm apa.
Köszönöm anya.

Megtanítottátok, hogyan éljek túl, hogyan védjem meg magam a mély lelki fájdalomtól. Adtatok Társfüggőség és Nárcizmus nevű programokat, hogy megvédjenek az elutasítás és elhagyatottság elviselhetetlen és kibírhatatlan kínjától, olyan programokat, amiket már nem kell használjak, mivel most már hajlandó és képes vagyok szembenézni azokkal a belső „szörnyekkel”, elfogadni őket, jelen lenni velük, beléjük lélegezni, és szorosan magamhoz ölelni őket, ahogy sétálok, ahogy ülök és állok és játszom és táncolok és lefekszem aludni, hogy többé már ne ők irányítsanak, hanem én őket, a csodálatos belső szörnyeimet.
„Az ő balkeze az én fejem alatt van, és jobbkezével megölel engem.” (Salamon)
Ragyogó isteni Figyelem fényével akarom bevonni a legmélyebb emberi sebeimet, szakrális elixírt önteni oda, ahol fáj.

Maga a Tudatosság akarok lenni, igen... de fel akarom ölteni azt a formát is, ahol tökéletlen, részben sérült, teljesen sebezhető, érzékeny és őszinte, befejezetlen emberi lény vagyok.
Imádkozom, hogy megtaláljam a bátorságot, hogy minden erőszakot és műviséget, ahol nem vagyok önazonos, gyökeresen kipucoljak magamból, azt az erőszakot is, ahol másokat tárgyként kezelek (nárcizmus), és a magam ellen való erőszakot, amikor magammal bánok tárgyként mások kedvéért (társfüggőség). Imádkozom, hogy képes legyek felégetni a diszfunkcionális mintákat, ahogy előbukkannak a kapcsolataimban—a jelenlét tüzében, és az intimitás alkimista olvasztótégelyében.
Alázattal kérek bocsánatot mindenkitől, férfitól és nőtől, akit valaha tudatosan vagy tudattalanul, szándékosan vagy nem szándékosan megbántottam.
Féltem. Régi számok szóltak a fejemben, ahogy mindannyiunkéban. Számok a félelemről és büntetésről, amiket a szüleim tudattalanul programoztak belém, amikor kicsi voltam. Számok az értéktelenségről és bűntudatról. Számok, amik azt dalolták, hogy hagyjam el magam és nyomjam el a legmélyebb érzéseimet, érzékenységemet és vad intuíciómat. Ártatlan voltam akkor. Mind azok voltunk. Nem tudtam mást, mint lemásolni „Őket”, az univerzumom isteneit. Fájtam és szeretetre volt szükségem, de rettegtem attól, hogy szeretnek. Azt hittem, hogy a szeretet azt jelenti, hogy uralkodom vagy rajtam uralkodnak, kontrollálok vagy engem kontrollálnak, vagy feladom és elveszítem magam a mások kedvéért. Tévedtem.

Ez természetesen nem kifogás. Csak az igazság. A nyers igazság.
Most már jobban tudom.
Mind jobban tudjuk már. Csináljuk tehát jobban.
Gyógyulhatunk.
Kezdjünk neki
azzal, hogy kimondjuk
az igazat.

- Jeff Foster (fordította és saját szája íze szerint átfogalmazta: Vantulek Zsolt, Mindfulness Központ, Férfi Reloaded, Integrated Self-Management Academy, Delta Force Healing)

A poszt csak változtatás nélkül, teljes egészében osztható. Köszönöm.