Két éve ott álltam egy gyönyörű, régen lápos vidéken. Mára csak egy nádassal teli kis víztér maradt meg belőle. Ez a Kotnyí- tó.

Ősi nemzettség lakta táj. Akkor ott azt gondoltam, minden összeköt a tájjal, és azzal az emberrel, akivel ott voltam. Együtt doboltunk, tiszteletünket fejezve ki. Talán egymásnak is, nemcsak az ősi tájnak és valaha rajtuk élő embereknek.
De nem így lett.
Semmi sem örök.
Talán ez volt a legjobb pillanatunk.
Talán túl nagy erő volt bennünk.
Talán mégis túl kevés ahhoz, hogy életünket összekössük, megőrízzük egymást.
Azt hiszem van olyan, hogy a magunk érdekében tovább lök az élet. Mert innen már csak lefelé van.
Ugyan megmentőként fogadni nem tudtam a gondolatot és a véget, de mostanra világos lett a fordulat.
Fontos őrízni magunkban a szépet.
A már elmúlt és néha megromlott kapcsolatok, valaha volt szépségét is őrízni kell.

A fényképeket nézve, akkor boldog voltam. Mégis kitörlöm a múlt lenyomatait a fényképek közül is. Nekem így könnyebb. Tisztáztam, megértettem. Elfogadtam belőle a változást hozó dolgokat és a bőséget hozót is.
Néhányat meghagyok, különben üresnek tűnne az az időszak. Az emelőeket, azokat.

AZ “ERŐ VELED VAN”!