Régen volt, nagyon régen. Akkor még a madár is aranyból volt, a fű gyémántból, az erdőkben aranyfákon, ezüstvenyigéken termett a csengő barack, mosolygó alma és a szóló szőlő.

 Akkor még tündérek, óriások és emberek laktak együtt a földön. Éltek boldogan, hallgatták az aranyos kakukkmadár szép énekszavát, ha megéheztek, aranyalmát szakítottak a fáról, íjat készítettek, csapdákat és vermeket ástak; vadásztak, madarásztak, faodúból mézet pergettek, s a szőlő szemeit csipegették.

Boldogan éltek mindaddig, amíg, ARANY ATYÁCSKA, LÚDVÉRCET a TETEJETLEN FÁRÓL a hetvenhetedik mélységbe le nem taszította.

De, hogy szavam ne felejtsem, azt is megmondom, hogy ki fia borja volt ez a LÚDVÉRC.

ARANY Atyácska még fiatal volt, fürgén járt-kelt gyönyörű birodalmában, hát egyszer az Óperenciás tenger mellett vitt el az útja, s véletlenül beleköpött a tengerbe. Látja ám, hogy egy szikla támadt a köpésből, s a szikla csak megy, tart egyenesen utána. Vágott egy fűzfavesszőt, rásuhintott a szilára, mire az nyomban Lúdvérccé változott. Attól kezdve a beste lelke, Lúdvérc, csak azon fáradozott, mint bosszanthatná fel Arany Atyácskát, mert szörnyen megirigyelte hatalmát, mivel Atyácska teremtette a lenti földet, ahol tündérek, óriások és az emberek laktak.

Elhatározta, hogy titokban ő is teremt földet magának.

Búvárkacsa bőrt kért hát Atyácskától, hogy abba belebújjon, s így bukjon le a tenger fenekére, s onnan földet buktasson föl magának. Megkapta, amit kért. Talált is földet a tenger fenekén, bevette a szájába, a nyelve alá rejtette, és felbukott a víz fölé.

Kérdezte a felső világ ura, hogy talált -e földet. Azt felelte, hogy az egész tengert bejárta, de sehol nem talált. Alighogy ezt kiejtette a száján, dagadni kezdett benne a föld, mint a kovászos cipó, úgy kelt növekedett. Az egész feje megnőtt: először hordó nagyságú lett, aztán akkorára dagadt, hogy mint egy ház. Amikor még annál is nagyobbra nőtt, kínjában keservesen felnyögött, és segítségért kiáltozott.

Arany Atyácska meghallotta kiáltását, látta dagadt fejét, elnevette magát, s így szólt:

Lúdvérc köpd ki azt a földet, amit a tenger fenekéről felhoztál!

Hát csudák csudája, a kiköpött földből, kősziklák, óriási hegyek támadtak. Lúdvérc hazudott, Atyácska ekkor, büntetésből letaszította a hetvenhetedik mélységbe, s megparancsolta neki, hogy onnan elő ne merészkedjen, s az embereket, Arany Atyácska népét, háborgatni ne merje.

Lúdvérc azonban nem fogadott szót.

Előmerészkedett és az emberek közelébe férkőzött. Súgott-búgott a fülükbe, egyre hajtogatta.

Ne készítsetek ti fáradtsággal íjat magatoknak! Minek őrzitek nyájaitokat? Terem csengő barack amennyi csak kell. Szőlő meg alma is van elég, csak egyetek, igyatok, mulatozzatok, s más egyébbel ne törődjetek. Arany Atyácska népe nem hallgatott bujtogató szavaira.

De a tündérek, és óriások fülébe is eljutott Lúdvérc csalafinta bíztatása. Attól kezdve, semmivel sem törődtek. Ettek, ittak, mulatoztak, reggeltől késő éjszakáig. Lúdvérc, meg boldogan dörzsölte össze a tenyerét, hogy Arany Atyácska orra alá borsot törhetett. Tudta ugyan, hogy ebből még nagy baj lesz, mert Felső Világ Ura, ha megharagszik, csak a nagy ég a tudója, mi lesz akkor!

 Arany Atyácska a Tetejetlen Fa hegyéből rögtön észrevette, hogy Lúdvérc előmerészkedett a hetvenhetedik mélységből. Látta azt is, hogy mit művel a gyalázatos. Iszonyú haragra lobbant, háborgott a Felső Világ, mennykövek hasították keresztbe-kasba az égboltozatot. Atyácska elhatározta, hogy gonosz tettéért meglakoltatja Lúdvércet, elpusztítja a föld színéről. Hogy elveszejtse, felhúzta a palotája előtt csörgedező ezüstpatak zsilipjét, s hét nap hét éjszaka engedte rá a vizet a földre.

Ittak a gödrök, a szakadékok, legelőször a hetvenhetedik mélység telt meg az ezüstpatak vizével. Lúdvérc, mint kiöntött ürege ugrott elő odújából.

A hetedik napon tajtékosan kicsapott a víz a gödrökből. Egyszeribe oda lett a gyönyörűséges föld, belepett a vízáradat mindent. Odalett a selyemfű rét, a csengő barack, vízben álltak a ligetek.

Arany Atyácska felküldötte népét egy magas hegyre, s hogy az embereket megmentse, egy rakonca nagy tutaj ácsolásába kezdett. Nagy titokban készítette a tutajt, hogy senki még csak ne is sejthesse, mit akar, mit tervez, mire készül. Még saját háza népe sem tudta, hol, merre jár. Korán ment el hazulról, mikor még aludt mindenki, s későn tért haza.

A palota mögötti gyémánt erdőben, volt egy hegy, a VILÁG HEGY annak mindegyik oldala gyémántkövekkel volt kirakva; a déli sárgával, az északi pirossal, a keleti ezüstös fehérrel, a nyugati meg szurokfeketével, a rakonca tutajt e hegy árnyékában ácsolta.

Minden reggel megmosdott az élő-haló vízben, ettől varázserőt nyert, s olyan iszonyú nagy ereje támadt, hogy az emberderék nagyságú fákat is könnyűszerrel ledöntögette, s mint vékony pálcákat illesztgette egymás mellé. Hogy s mint történhetett, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a pórul járt Lúdvérc tudomást szerzett a dologról. Ezüsthágcsón felmászott a Tetejetlen Fára, s öreg koldus képében belopózott Arany Atyácska palotájába. Szép színes szalagot adott az egyik szolgálólánynak, s nagy titokban faggatni kezdte:

Nem tudod, hová jár a te öreg gazdád? Én azt sem tudom, hogy eljár hazulról, felelte a lány. Azt tudom csak, hogy estére egy dézsában mindig oda kell készíteni neki az élő-haló vizet, mert reggel abban mosdik.

Erre Lúdvérc azt mondta a szolgálónak:

Kapsz tőlem még tarkább pántlikát is, ha úgy elrekkented a mosdóvizet, hogy gazdád nem találja meg. Adott három szalagot a lánynak, tenyérnyi széles szép kéket. A lány szót fogadott, a vizet elrekkentette, s így másnap reggel Arany Atyácska mosdatlanul ment el hazulról.

Hozzáfogott a munkához, mint máskor, de most egészen hazáig elhallatszott a nagy kopácsolás. Lúdvérc ezt várta csak. Nyomban kiszökött a palotából, és fától fáig surrant a csattogó hang irányába. Már csak egy nyíllövésnyire volt a hegytől, amikor Atyácska meghallotta lépteit, elmosolyodott, s gondolkodni kezdett, hogyan is járjon túl az eszén. Körülnézett, s látja, hogy szép nagy a harmat, kapta magát, s megmosdott benne. Egyszeriben olyan vastag köd ereszkedett alá, hogy se té, se tova, Lúdvérc még az orra hegyét sem láthatta, nemhogy egy lépést tett volna előre. Megszégyenülve, dolgavégezetlen ment vissza a palotába.

Másnap újabb csalafintaságot eszelt ki.

Intett a kis szolgálólánynak, megint három színes szalagot nyomott a markába, s így szólt hozzá:

Árpából és komlóból söritalt erjesztettem. Itt van a kupában. Kóstoltasd meg gazdáddal, meglátod mindjárt jókedve, kerekedik. Aztán faggasd ki, hol merre jár, neked biztosan elárulja titkát.

Másnap a lányka úgy is cselekedett. Megkóstoltatta a söritalt. Gazdája ivott belőle, és menten lerészegedett. Kacagott nagyokat, s jókedvében kurjongatott, még az alsó földön is egyszeriben ragyogóbb lett a nyár.

Ekkor a szolgálólány megkérdezte:

Merre járt jó gazdám egész nap? Rakonca tutajt ácsoltam az én népemnek, nehogy megfulladjanak a vízözönben. Ezt akarta csak tudni a szolgálólány. Szaladt Lúdvérchez, s amit hallott, mindent elmondott neki. Lúdvérc ekkor feltette magában, hogy amennyire csak tudja, nehezíti Atyácska munkáját. Eldugdosta a háncsköteleket, ellopta a barkácsoló szekercét, bokorba rejtette az emelőrudakat, elföldelte az ékeket.

Mindez azonban, mit sem használt. Arany Atyácska a tutajt a SZÁZADIK ESZTENDŐ utolsó napjára elkészítette. Lenn addigra a víz, meghaladta a magasabb hegyeket is, s tajtékos hullámaival nyaldosta annak a hegynek a csúcsát, melyen az emberek megtelepedtek. Már éppen elnyelni készült őket a hullám, amikor Atyácska vaskötélen leeresztette a tutajt. A roppant alkotmány, mint valami óriás madár toccsant a tajtékos vízre. Az emberek örömükben nagyot kiáltottak, majd fiastul, rátelepedtek. Olyan nagy volt a tutaj, hogy még a vadállatokból is fért rá, minden fajtából egy-egy pár.

Arany Atyácska ekkor megnyugodott, hogy fiai megmenekültek.

Lúdvércet pedig lekergette a földre. A beste lélek, hirtelen egy kígyó bőrébe bújt, utána úszott a tutajnak, s egy elefánt füle alatt elrejtőzött. Végre sokára leapadt a víz, és az emberek hosszú bolyongás után szárazra kerültek. Lúdvérc is partra szökött, s örömében, hogy megmenekült, a markába köpött. Hát csudák csudája, a köpésből egy torzonborz sárkány, KALAMÓNA ugrott elő, s így kiáltott:

Itt vagyok jó gazdám, mit parancsolsz?

Jó, hogy itt vagy! Nyomorgasd meg az embereket!- parancsolta Lúdvérc.- Pusztítsd, fosztogasd őket, egy percig se hagyj nekik nyugtot.

Álljunk bosszút Arany Atyácskán!

Szomorítsuk meg az emberek életét, pusztítsuk Atyácska népét, ahogy csak tudjuk! S az óta, egyvégtében nyomorgat bennünket, embereket KALAMÓNA.

Tudjátok meg, mi vagyunk Arany Atyácska népe, kik a vízözönből a tutajon menekültünk.

Azért nyomorgat bennünket a sárkány, mert mi nem hallgattunk a szavára. Most már tudhatjátok, hogy miféle gyökér ez a KALAMÓNA. Bűvös ereje van. Ha valaki megtudná, hogy miben rejlik az ereje, akkor győzhetnénk csak le őkelmét.

A vízözön akkoriban, mindent összerombolt, de a világnak van még egy aranyos szeglete, ahol akkurát úgy van most is, ahogyan régen volt.

De, bíz én azt sajnos nem, tudom, hogy merre van az a szeglet.

Innen