Az ember születésétől kezdve, e világi idejének egész futása során nem törekedhet hasznosabbra és szükségesebbre, mint hogy önmagát helyesen megismerje;

1. Mi ő?

2. Honnan vagy kitől van?

3. Mi célból teremtetett? és

4. Mi a hivatása?

Komoly szemlélődés közben már kezdettől úgy találja, hogy az összes teremtménnyel együtt Istentől származik.

Másodszorra pedig úgy találja, hogy a teremtmények közül ő a legnemesebb teremtmény.

Ebből azután arra a harmadik felismerésre juthat, hogy Isten jóindulattal van iránta, mert e világ teremtményeinek urává tette, és ellentétben a többi teremtménnyel, értelemmel, ésszel és tudattal ajándékozta meg, s legfőképpen a beszéddel, azért, hogy mindent, ami csak hangzik, mozdul, mozog, él és növekszik, megkülönböztethessen, és minden egyes erényt, tevékenységet és származást megítélhessen, és kezébe adta mindezt, hogy értelmével és eszével megzabolázhassa, és akarata szerint tegyen velük, ahogy neki tetszik.

S még ennél is magasabb és nagyobb megismerést adott Isten az embernek, hogy képes a dolgok szívébe nézni, milyen esszencia, erő és tulajdonság lakozik is bennük, a teremtményekben, a földben, kövekben, fákban, füvekben, az összes mozgó és mozdulatlan dologban egyaránt, úgyszintén a csillagokban és az elemekben; és képes felismerni, hogy melyek ezek a lények és erők, és miként van jelen ebben az erőben minden természetes érzékenység, növekedés, szaporodás és elevenség.

Ezenfelül Isten az értelmet és a legmagasabb érzékenységet adta neki, hogy képes Istennek, teremtőjének megismerésére, arra, hogy ki és mi ő, s miként és hol van? miből teremtetett és származik az ember? és az örök, teremtetlen, végtelen Istennek miként képe, léte, tulajdona és gyermeke; hogyan teremtetett az isteni lényegből, akiben Isten léte és birtoka van, akiben Isten szelleme él és kormányoz, s akit Isten szíveként és lényegeként szívből szeret, s akinek kedvéért ezt a világot az összes teremtménnyel teremtette; melyek az ember értelme és uralkodása nélkül javarészt nem élhetnének ilyen minőséggel. (...)

Jacob Böhme - Szent sóvárgás