Anyukám...

Most, hogy már közel vagyok az 5. tíz évemhez, érzem, mennyire sokat jelentett és jelent nekem Anyu.

Kicsit hiányzott hogy nem volt olyan régi értelemben vett anya. Olyan tyúkanyó, olyan otthonmaradó, olyan süti sütő. De most már értem, hogy miért nem így alakult. Ez is önállóságra szoktatott engem. Ennyi gyerekekkel szükségem is volt rá. Aztán én lettem tyúkanyó...

De! Megtanultam Anyutól az elengedést, az életörömet, a lazaságot és az önhitet. Mikor gyerekeim sorra kerültek a „kiszárnyalásra”, mindig Ő vezetett. Könnyebbé vált a fészek elhagyás. Általa lett könnyebb elfogadnom, hogy a gyerekek is önálló lények, teljes személyiséggel. Csak még kicsik...(voltak).

 Mikor megpróbáltam ellenkező köröket lefutni, hogy én ne olyan Anya legyek, akkor még azt hittem, hogy így is lesz. Most kell rájönnöm, hogy sokban hasonlítok Rá... Legjobb megfigyelőim a gyerekek, akik szóvá is teszik ezt. De ez nem bánt, mert már másként tekintek Rá. Tanítóként.

Eszembe jutnak Anyu jellemzői:

- a szép golyóstollak, rendben egy bőrtokban,

- letett napszemüvege,

- kicsi csomagjai, amellyel idevonatozik hozzánk és minden állatomnak hoz benne valamit,

- tánctudása és együtt zöngése Apuval,

- humora (melyet az unokák is nagyra tartanak),

- segítsége, melyet még a messzi Amerikába is elhozott nekem,

- mikor másfél hónapig ágyhoz voltam láncolva baleset miatt és Ő volt itt velem, ő gondoskodott rólam és a gyerekekről,

- az Ő hite és kitartása segített, hogy akkor ne adjam fel és újra egészséges legyek...

Sorolhatnám még sokáig. Remélem, én is tudok hasonló Édesanya/Nagymama lenni, mint Ő.

Köszönöm Anyu a tanuló éveket, a szigort is a szeretet mellett és, hogy Te lettél az Én Anyukám!