Mikor már hátad mögött egy, vagy esetleg több csődbe ment házasság, akkor meg kell vizsgálnod magadat, a körülményeidet, felmenőidet és a házassághoz fűződő kapcsolatodat ahhoz, hogy újra belevágj. Megvallóm én is tartok mindenféle elköteleződéstől. Rossz tapasztalataim visszatartanak még egy párkapcsolat elképzelésétől is. Ezek felméréséről nyújt egy kis útmutató ez a könyv. Részlet a könyvből:

 És valószínű ezért történhetett, hogy amikor Laoszban egy este leültem a Rutgers-jelentéssel és megpróbáltam megteremteni a válásra legkevésbé hajlamos amerikai pár mintapéldányát, egy Frankenstein-szerű szörnyeteg lett a végeredmény.

Ennyit a statisztikáról...

És különben is, mi a csudát művelek egy meleg laoszi szállodai szobában izzadva, statisztikai tanulmányokat böngészve és a tökéletes amerikai házasságot kotyvasztva? Megszállottságom eszembe juttatott  egy jelenetet, aminek egy szép nyári napon Cape Codban voltam a  tanúja, amikor a barátnőmmel, Bettyvel sétáltam. Néztük, ahogy egy fiatal anya biciklizni viszi a fiát. Szegény kölyök tetőtől talpig védőöltözetben volt: sisak, térdvédő, csuklószorító, pótkerék, narancsszínű figyelmeztető zászlók, fényvisszaverő mellény. Ráadásul az anya szinte pórázon vezette a biciklit, miközben kétségbeesetten rohant a nyomában, nehogy a gyerek egy pillanatra is karnyújtásnyinál messzebb kerüljön tőle.

Betty elnézte őket, aztán felsóhajtott. - Jobb, ha tudja, hogy a gyereket egyszer még megcsípi egy kullancs - jegyezte meg.

Röviden: nem készülhetünk fel minden eshetőségre. Vagy Felipe szavajárásával: ne igyunk előre a medve szőrére.

Semmivel nem tudom felvértezni magam, mert egy kapcsolat azért van, hogy kihozza belőlem azt, ami még a mélyben szunnyad. 

Az emberek egymás legtökéletesebb tulajdonságaiba szeretnek bele, ami végül is érthető, hisz ki ne szeretné egy másik ember legcsodálatosabb vonásait? Pedig nem ettől döglik a légy. Az igazán nagy csel, hogy el tudjuk-e fogadni a hiányosságokat? Őszintén meg tudjuk-e vizsgálni a partnerünk hibáit, és azt tudjuk-e mondani: "Átlépek rajtuk. Kihozok belőlük valamit." Mert a jó oldal mindig ott lesz, csinos és sziporkázó lesz, de alatta a gané tönkretehet.

Általában azt is mutatjuk előbb ki - a legcsodálatosabbat.

Majdnem kimondtam, amit gondotam - minden szót, vágatlanul, az egész gané szónoklatomat -, de aztán türtőztettem magam. Az enyémhez hasonló túlcsorduló érzelmek azt a jelenséget mutatják, amit John M. Gottman és Julie Schwartz-Gottman "áradásnak" neveznek, vagyis azt a pontot, amikor az ember már annyira kimerül, vagy olyan frusztrált, hogy az agyát elárasztja (vagy félrevezeti) a harag. Az áradás csalhatatlan jele, amikor a vitában sűrűn kezdjük használni a "mindig" és "soha" szavakat. Gottmanék ezt "átlagosításnak" nevezik (mint például: "Mindig így szoktál cserben hagyni!" vagy "Soha nem számíthatok rád!"). Az efféle fordulatok csírájában fojtják el a pártatlan, vagy intelligens párbeszéd lehetőségét. Ha pedig ránk tőr az áradás, általánosítgatással lebaszunk valakit, akkor elszabadul a pokol. Jobb ha ennek nem engedünk teret. Vagy, ahogy egy régi barátnőm mondta: Egy házasság boldogságát abban mérhetjük, hogy a házastársak nyelvén hány heg van, amiket úgy szereztek , hogy a  dühös kijelentések visszatartása közben beleharaptak a nyelvükbe.

Haragunkban meggondolatlanságokat tudunk egymás fejéhez vágni. De azért az igazat lehet szépen tálalva is elmondani. Szükséges is, hogy később ne vérző seb legyen belőle.

Mindenesetre tanulságos olvasmány volt.