Tudja mindenki, még az is, aki tagadja. Öröm bánat nélkül nincs. Mert duális, két végpontú a világunk. Mindig meg kell tapasztalni azt is, amit annyira nem szeretnénk. Mert csak akkor tudjuk értékelni azt, ami jó. Tanulás, tanulás, tanulás. Nem győzöm eleget mondani. Nagyon jól érzékelteti ezt a kettős érzelmet - és ahogyan el akarjuk magunkban nyomni a kellemetleneket -, ez a részlet.

Amennyi az éjszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjszaka, és minden éjszakához szükséges egy nappal. Minden éjszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent - ujjával néhányszor rákopogtatott keszeg mellére -, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe... érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát porciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből, s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka...!... Aki mindég csak puliszkát eszik, mindég csak puliszkát, akarattal... s a túrót félreteszi... annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék... Ami pedig másokat illet..., nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én... nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. Azt bizony meg kell enni, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserű morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van.

Wass Albert - A funtinelli boszorkány (részlet)

Minél jobban harmóniában vagyunk magunkkal és igyekszünk mindkét agyféltekét használni, annál kisebb amplitúdóval, kilengéssel kell számolnunk az érzelmeink terén. Ha egyensúlyt tudunk vinni az életünkbe, akkor nem ássuk le magunkat a gödör legmélyére és nem repülünk el irányíthatatlanul a fellegekbe. Lehet hogy akkor kissé unalmas lesz az életünk, de - szerintem - akkor kezdünk el az Isteni felé közeledni. Szeretetben élni nem egy kalandos, izgalmas esemény. Hanem  jó. Megértéssel, elfogadással teli. Valószínűleg a három dés agyammal sosem fogom megérteni, hogy mennyire jó. Ezért kell más síkokra, terekre, időkre eljutni. Amit - többek között - meditációval tudunk elérni. A meditáló ember nem haragos. Mert megért már olyan dolgokat, amit a mókuskerék hajtó nem.