Isten és sors
Püthagorasz két nagy fokot tanított. Az elsőn a tevékeny élet erényeiről volt szó; ezt az exoterikusok sajátították el. A másodikon a szellemi élet erényeiről beszélt; ezeket csak azoknak tanította, akiket lakószobáiba eresztett, az ezoterikusoknak. Hieroklész azt mondja, hogy a tulajdonképpeni beavatás csak ez utóbbi volt.
Tudni kellett az istenek segítségéről és segítségül hívásáról: "Ne tedd kezedet munkára soha, míg előbb az istenekhez nem imádkoztál, hogy ahhoz, amit meg akarsz kezdeni, hozzájáruljanak." - "Ha ezt megtanultad, meg fogod ismerni az emberek és a halhatatlan istenek titkát" - "és azt, hogy a különböző dolgok milyen nagyok, milyen jelentőségük van, mi a lényegük és mi az, ami őket összeköti - ugyanúgy meg fogod érteni, mi a világegyetem törvénye, mi a természete, s mi az, ami minden dologban egy és ugyanaz - így aztán nem fogsz többé hinni abban, amit nem kell hinned, s ezen a világon semmi sem lesz homályos előtted".
Ezután következett a nagy tanítás a sorsról, a heimarmenéről. "A sors az, ami az embereket megvakítja és józan eszüket elveszi." A beavatás nem egyéb, mint "lüszisz tész heimarmenész" - a sors bilincseiből való feloldás. Mi ez a heimarmené? Az Ének értelmetlenül nyüzsgő sokasága, az érdekek, ösztönök, szenvedélyek rendetlensége, viszálya - ez az emberi lélek őrületszerű megzavarodása, amikor azonosít, összetéveszt, kábaságában álomképeket néz valóságnak, egyéni Énje számára hírt, vagyont, dicsőséget sóvárog, harcol, küzd, lohol - s az emberek, amint Püthagorasz tovább mondja: "mint szörnyű sárgomolyagok henteregnek ide-oda és örökké számtalan bajjal ütköznek -, születésüktől fogva végzetes zavar üldözi őket mindenütt s hajtja őket fel-alá - és senki sem érti miről van szó, mi az értelme -, ahelyett hogy a megszabadulásért könyörögnének, azt követelik, hagyják őket útjukon robogni, azt, hogy kitérjenek nekik és szolgálják őket. - Ó, Zeusz Atyánk! ha akarod, az emberiséget meg tudod szabadítani e szorongató gonosztól".
Ez a heimarmené. Ez a szamszára. Ez az őrületszerű megzavarodásból származó felfordulás, amely a kába létben a lefokozott éberségű Ének megoldhatatlan viszálya. "Vigyázz-kiált fel aztán Püthagorasz ; az ember isteni eredetű!" Az ember nem kába Én, nem nyüzsgő rovar, feladata nem az, hogy ebben a heimarmenében hírt, vagyont, hatalmat, gyönyört gyűjtsön, mindig siessen, izzadjon, dolgozzon, lihegjen. Az ember igazi lénye az, hogy isteni - mozdulatlan, megzavarhatatlan, örök, halhatatlan. Csak körül kell nézni. A természet békéje, a csillagok harmóniája, a világrend, a lélek legbelső csendje, tisztasága mind arról beszél, hogy a zavart egyedül az ember teremti. "A szent természet a leginkább rejtett titkot is fölfedi - megmutatja neked misztériumát, s könnyen megteheted azt, amit elrendeltem."
Mit rendelt el Püthagorasz? A heimarmenéből való kigyógyulást. A felébredést. Az abhimána eloszlatását, hogy az ember tudja: atman vagyok, én vagyok a valóság, az egyetlen létező, az Egy, a halhatatlan lét. Rajtam kívül minden káprázat. E rémképeket álmosságomban látom. "S ha lelked meggyógyul, minden rossztól és zűrzavartól megszabadulsz - az élet minden dolgában az éber értelem vezessen, az, amely felülről jön, s amelynek gyeplője kezedben kell legyen ; ha pedig így, ilyen élet után halandó testedet leveted, a tiszta fénybe érkezel, isten leszel, halhatatlan, örökéletű és a halálnak nem lesz többé hatalma fölötted."
Hamvas Béla - Scientia Sacra II.