Lapozgatom az éveket és az írott sorsom szétpereg, a sorok között olvasok, bujkálok, kardozok, elfogyok, hiába minden félelem, az elme harcos és nem felejt, itt dadogó a csend, ott ragyogó a rend, csak nézem föntről a két kezem, hogyan deríti föl a képtelent, hogy kutatja, hajtja lapjait, hátha megtalálja titkait. De mindig ugyanaz a vége, nézd meg, mindig ugyanaz a tévesztésem, mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más... Látod, valahogy a tervezésben, látod ugyanúgy csúszik széjjel, mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más... Megtervezem és megtalál, aztán elkap engem és szétdobál, a sorsom könyve most túl pereg és visszaugrik, ha kérlelem, itt nincsen semmi más, ez a pár sor szétdobál, lapozgatom az éveket és elesik benne a véletlen, nem hagy ma itt, csak képtelen mozdulni innen messzire. De mindig ugyanaz a vége, nézd meg, mindig ugyanaz a tévesztésem, mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más... Látod, valahogy a tervezésben, látod ugyanúgy csúszik széjjel, mindig ugyanúgy, mindig ugyanúgy és mindig más...