Megágyazok az életednek, hogy
lelkednek csíráját jó földben érleljem.
Kaput nyitok az álomnak, mely
születéseddel helyet kért a valóság peremén,
s amikor a csillagok is jelet adnak,
ezerarcú létezésed fényből szőtt sugarát életre lobbantom,
ahogy a szobrász keze az agyagot,
hogy hangja, színe, íze, arca és illata legyen
az útnak, mellyel megérinted a világodat.

S én ott vagyok, amikor lépted
először hódítja meg a földet,
amikor első szavad felhangzik a térben.
Ott vagyok, hogy könnyeidet letöröljem,
és hogy szívedet mosolyogni lássam könnyeden,
ünnepelni az életet, melynek hajnalában,
virágba borulásában, termékeny ragyogásában
és elmúlásában is a létezés örök törvénye lüktet –
hogy nincs halál, csak annak árnya,
mert az Élet magasztos rendjében
minden, ami van, egyszer már elmúlt.
S minden, mi elmúlik, újra eljön
egy fenséges még ragyogóbb létkörön.
S így Én is itt vagyok, mert voltam,
s mert veled leszek. … 
Kezed a kezembe simul,
szíved a szívemből tanulja dobogása bátor ritmusát,
s érzéseid bennem érnek vágyakozássá,
testednek felizzó termékeny lobogásává.
S ha minden álmodat belesimítottad
életutad földi árkába,
az út végén a Kapuban is én várlak –
az öröklét fénylő gyermekét a Mindenség teremtő Anyjaként,
hogy azután új álmot álmodjunk megint. …